Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Arany János - Édua

2010.12.19
I. Leáldozott a nyári nap; Ellobbant a keskeny darab, Mely, mint tüzes karaj-szelet Csillámla még Sárrét felett. Sugári gyorsan elhagyák Az oly kedves játszó tanyát Várad hegyes ormózatán, - S repültek mind anyjok után. Az ellapúló réteken Feszíti utját a Kerezs, Lankadva bár - mint idegen, Ha éji megszállót keres. Habja ezüst, habja fodor, Fövény helyett aranyt sodor; Fürtjét az alkony hűs szele Lágyan borzolja fölfele; Míg a kicsiny fényes halak Hűtőzni fel-felugranak. Mint tómadár - fészkén megűl A vén halász egy szó nekűl, Hálóját meg-megemeli, A szűz vizet mérlegeli. Pihenve ring a méla komp, A locska habbal álmodik; - Messzünnen még egy-egy kolomp Dagadó nyelve hallatik, Aztán karámhoz tér a nyáj; Aztán elcsöndesűl a táj, Csupán a fűzlevél zizeg, Hab háborog, szellő sziszeg. II. De robban, ím, az éj lovagja Várad felől, a víz-szalag Mentén, kivál' egy árny-alak Mint a homály sötétebb magja. László az, a magyar király, Nyugotra vágy, nyugotra száll; Lova puha fűben tapod, Előzi a futó habot; Mint könnyü sas árnyéka, illan, Ezüst patkója néha villan; Út nélkül, a tarjáni part Hosszába, mind napestre tart, Követi a folyam vizét, A szerelem-csillag tüzét. Körözs folyó, sebes folyó! Hová sietsz! ne fuss, ne vágyj: Nem lesz neked nyugatra jó, Mély a Tisza, veszélyes ágy. És te király, László király! Vesztedre szállsz ma oly igen: Nyugot felé borúl a táj, Villám rebeg Körözs-szegen. III. Ölében a vidám Körözsnek, Öntözve habjától körösleg, Ma már falu és vár helye, Akkor gulyák bő mezeje, - Terűl egy félsziget: Körözs-szeg. Ott lenge sátor és faház Alatt szilaj kun nép tanyáz; Mozgó faluit, városit, Le a Tiszáig, Marosig; Hol itt emelvén, hol amott, Mint tengeren szél a habot. Az alföldi nagy oceán Örök vándorlás színhelye; A törzs-apa, család feje, A férj, a nő, fiú, leány, Ifjú, öreg, úr vagy cseléd; Magával hordja mindenét, S veszteg marad, vagy útra kel, Amint a nyáj bőven legel, Vagy szűk mezőt nyujt már a hely. Így él e nép. Most a Körözs Partján tanyázik egy törözs, Beláthatatlan sokaság, Pezsgő, tolongó tarkaság, Szemnek vidor látványa nappal, Mint zöld tenger, borítva habbal, Vagy, mint tavasz-fordúlaton A jéggel zajló Balaton; - Egy város ez, mely szétriadt, Mintegy a félelem miatt, Most utca, ház s nép, rend nekűl, Ki merre lát, úgy menekűl; - Egy - félig tábor, félig vásár, Hol kézről-kézre áldomás jár És a kupa vigan forog; - De majd zárkóznak a sorok, Egymással szembe ront az él, Nyerít a kürt, cseng az acél, Fölsí a had, a mén prüszög, Cikáz a nyíl, a hosszu pányva Ló és lovag nyakába hányva... Már-már felejti vad tüzök, Hogy az egész játék csupán, Mint álomkép a harc után. IV. Középen egy magasabb hátra Emelve, áll Árboc fasátra; Könnyű, világos épület, Mint délibáb a sík felett. Avagy tündéri palota, Melyet varázs büvölt oda. Karcsú, virágzó oszlopok Között a vászonfal lobog; Árboc gyanánt emelkedő Tornyokkal díszes a tető, S a tornyon erkely-féle dúc, Hová az őr vigyázni kúsz. Köröskörűl, tornáca széles Kalapján, mint jégcsap, szeszélyes Faragvány csüng, hintáz alá, Mi sem látszik hogy tartaná, Akár nézd a Baradla-ürt. Hol a kő függ, mint lenge fürt. A lépcső, mint kúszó növény, Indul meg a hajlék tövén, Fel a tetőre, hol kies Szellő csapong, ha jő az est. - Onnan tekinte ma tova: Árboc leánya: Édua; Szivében annyi édes emlék, Halottiból, újjá-szülemlék: Midőn bizvást ölelte át Magyarhon legszebb férfiát, Lászlót, a koronás királyt. Az első néma szív-csere, A hosszu küzdés ingere, Az arcon égő csába szók, Az önfeledte szűzi csók... Ama fél dac, fél engedés, Ohajtva félt legyőzetés... Hosszú napok, rövidke éj, Az oltva gyúló szenvedély, Mely, mint sebes tűz, oltva még Hatalmasabb lángokkal ég: Mindez megújult, - mert hiszen László ma itt, László izen! - De hát az egyszer eldobott Sziv nem követel más jogot? Vagy oly virág a gyönge nő Szerelme, mely taposva nő? Vagy úti sár, vagy úti por S ahoz ragad, ki rátipor? Vagy árnyék, mely nyomon követ, Bár meg se lásd, bár föl se vedd? Vagy lapta, mely, bár falra dobd, Öledbe visszaszáll legott? Vagy festett báb-arc: egyre víg, Ha elvetik, ha fölveszik? Vagy eb, mely a kegyetlen gazda Lábához vonja életét, Hogy, melyet a kin megszakaszta. Kifúja hű lehelletét? Ez-é a női szerelem? E szenvedő, igénytelen? Örömben élv, bánatba' kín? Nyugodt lemondás ajakin?... Egy szikra, melyet, mint hamu, Őriz meg a sok évi bú, S egy új lehelet lángra fú?... Igen! de e láng a boszú... V. Nem mondom én, hogy Éduának Eszébe ily képek jutának: Mint törzse, műveletlen ő, De érzésben szilaj, de nő! S midőn a titkos izenet Fülébe sugta a nevet, Melyhez öröme, bánata, Gyönyöre és gyalázata, És élete és mindene Csatolva volt: fölrettene, Mint őz riad, hallván zörejt, S fél futni, fél maradni helyt. Halvány arcát egy röpke láng Futá el, percnyi lob gyanánt, Mikép sötét ablak alatt Ha lámpa gyorsan elhalad, Egy percre átgyúl az üveg, Aztán megint sötét, hideg. Úgy Édua. Szivén a seb Csiklándva most, még mérgesebb; Az édes csöpp hiába vív, Legyőzi a keserü szív, Le a szerelmet szégyene, Eljátszott női mindene, Vetélytársak... egy Mándola... Ime, hová aljasula! S az önbecsérzettől üres Szivben ne nőt - szörnyet keress! VI. "Atyám, atyám, csak jelszavad! S kezedben ő. A büszke vő, Ma este még sátramba jő, Ki megtiprá kemény hadad, Ki eltiprá leányodat." Szólt és a nyargaló követ Lászlóhoz vitte a nevet: "Nyil" - "Édua": ez volt a szó, A tábori találkozó. Most a király az édes névvel Rakodva, zümmög mint a méh, Amint ujúlt szerelmi hévvel Röpül a boldog kas felé. Egész nap azt susogta nyelvén, Mint aki fél, hogy majd feled: Pedig más jelszóra felelvén Se tudna mást, csak e nevet. "Nyil?" kérd az őr, hol szembe áll, Rá "Éduát" dob a király, Sajnálva szinte, s féltve hogy Ez alamizsnán kincse fogy: Őrtől azonban őrhöz ér. Kunos magyar nyelven beszél, Kún rajta fegyver, öltözet: Megszokta régen e mezet; Csak fényesen vállára omló Szögfürteit nem érte olló 1850-es évek Kifejlés az lett volna, hogy Édua a szerelmes órán megbánja árulását, mert szereti Lászlót, - s meg akarná menteni; apját rá is beszéli, de a kun fők, Törtel, Kemenes, stb. betörnek, Édua leszúrt testén át, a királyhoz, és megölik. Árboc fájdalma végezné be a jelenetet. A. J. ***
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.