Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Antik Római kultúra

2009.02.27

Az antik római kultúra

A római irodalom a Kr. e. III. században jelenik meg, és két ellentétes törekvés küzdelmében formálódik: egyfelől a szigorú és sokáig igen merev hagyományőrzés jellemzi, másfelől a külső (főként görög) hatások átvétele és meghonosítása. A virágkort a külső hatás felülkerekedése, a hellenizálódás győzelme fogja megalapozni a Kr. e. I. században.

Mindeközben már a Kr. e. IV. évszázad óta — főképp Alexandriában — virágzott a hellenisztikus irodalom, bár csak a legműveltebb keveseknek szólt: elvont örök értékek kifejezője volt, mitologikus elemekkel, nyelvi eleganciával, ritmikai bravúrokkal.

Rómában a hadvezér Scipio Africanus Kr. e. 200 táján első irodalomszervezőként csoportot szervezett maga körül filozófusokból, történetírókból, költőkből, és — a római hivatástudatot a görög kulturális hagyományokkal ötvözve — kialakította a "humanitas" fogalmát.

 

A latin irodalom első (Kr. e. III-II.) évszázadait az eposz és a dráma (főképp a komédia) fémjelzi. A rómaiak az egyetlen saját, azaz nem görögből átvett műfajuknak tekintették a szatírát, ez is korai virágzású.

Livius Andronicus (Kr. e. ?—204) latinra fordítja az Odüsszeiát, mégpedig az ősi latin hangsúlyos, ún, saturnusi versritmusban.

Ennius (Kr. e. 239—169) a hagyományőrzést szolgálta, fő műve az Annales c. nemzet eposz (Kr. e. 175 körül) Róma történelméről. Időmértékes verselése (hexameter, disztichon, trochaikus sorok) véglegesen kiszorította a római irodalomból a korábban meglévő hangsúlyos ritmusformákat.

Naevius (Kr. e. II. évszázad) eposzt írt a pun háborúkról, görögből tragédiákat is átültetett (műfaja a "fabula praetextata", azaz előkelő szereplők körében játszódó történet) és plebejus szemléletű komédiákat is ("fabula palliata", történet görög szereplőkkel). Jellegzetes eljárása a "contaminatio", a teljes részletek átvétele. Vígjátékainak tárgyköre: a korabeli itáliai közélet fonákságai.

A komédia legsikeresebb római képviselője Plautus (Titus, Maccius, kb. Kr. e. 250—184). Csaknem a teljes életműve fennmaradt, 20 teljes művének szövege. Harsány komikum, félreismerésekre és felismerésekre épülő helyzetek, kivételesen hajlékony nyelv teszi azonnal hallatlanul népszerűvé. A menandroszi újkomédiára épít, de újít is: dalbetéteket (áriákat, duetteket, sőt tercetteket) illeszt be zenei kísérettel. Kiemelkedő műve A hetvenkedő katona c. szerelmi cselvígjáték (Miles gloriosus, Kr. e. 200 körül): az ostoba, öntelt idős zsoldossal szemben a gyámoltalan szerelmeseket végül az okos szolga segíti diadalra. (Plautus művei forrásul szolgálnak a vígjátékirodalom nagyjai, így Shakespeare, Molirère, Lessing, Kleist stb. számára, sőt Mozart és Verdi vígoperáihoz is.)

Terentius (Publius, Afer, Kr. e. 195—160) érzelmesebb, emelkedettebb hangvételű, csiszoltabb szövegű, bonyolultabb cselekményű drámákat szerzett, elsősorban az újattikai Menandrosz ötleteit átvéve. A legtöbb művével a görög szellem meghonosításának ellenzőit pellengérezte ki. Legérettebb, egyben legfilozofikusabb komédiája A testvérek (Adelphoe), Molière is támaszkodik rá.

A "pantomim", azaz egyetlen színész (mitológiai témájú) táncos némajátéka a római színpadon születik meg, Kr. u. 50 körül. A "mimus" pedig köznapi témáról szóló zenés-táncos, rögtönzéses színjáték, ez Kr. u. 100 körül virágzik Rómában.

 

A szatíra megteremtője (a görög Menipposz latin pályatársa) a római köztudat szerint Ennius volt: nála a "satura" váltakozó szövegformájú (azaz hol versben, hol prózában szóló) mű sokféle szövegtípussal, pl.: mesével, dialógussal, anekdotával vagy bölcselkedéssel. A műfaj magas szintre Lucilius (Kr. e. 110 táján), majd Horatius műveiben fejlődött, legnevesebb római alkotója pedig Juvenalis (Decimus Junius, kb. 60—131) lesz; a császárkori Rómában már "nehéz szatírát nem írni".

 

A római köztársaság utolsó évtizedeiben, a Kr. E. I. század derekán a társadalom még mindig elvárta költőitől, hogy a hagyományos értékrendet — a mindennapokban már alig érvényesülő, jobbára csupán mímelt erkölcsiséget — szólaltassák meg. Az "új költők" (Cicero kifejezésével "poetae novi", görög szóval "neóteroi", neóterikusok, a. m. 'ifjabbak') azonban már az egyén életérzését, boldogsághoz való jogát, olykor létbizonytalanságát verselték meg. Ideáljuk a hellenisztikus költészet volt: csiszolt, kis terjedelmű remekművek költésére törekedtek, a görögös finomkodásra is képesek voltak, de stílusukra alkalmasint a szabadosság, a nyers szókimondás is jellemző volt.

Az új költők vezére Catullus (Caius Valerius, Kr. e. kb. 87—54): az egyéni boldogságjog hirdetője. Költői világát Szapphó követőjeként alakította ki. Egyetlen kötete 116 versből áll, ezek között 8 alexandriai hatást tükröző hosszabb elbeszélő költemény is található, a jelentősebbeknek azonban rövid versei bizonyultak: a számos dal (a költő minősítésével "nuga", azaz személyes, alkalmi jellegű 'csacskaság') és epigramma. A világirodalom kiemelkedő rangú alkotása, a mindössze kétsoros 85-ös számú Gyűlölök és szeretek című és kezdetű epigrammája (Odi et amo).

Vergilius (Publius, Maro, Kr. e.70—19) a római irodalom aranykorának első számú költője; három műfajban alkotott. Tíz bukolikus költeményével (42—38-ban, Bucolica címmel, a görög Theokritosz nyomán) meghonosította a műfajt a latin irodalomban, egyszersmind "ekloga" ('válogatás') néven világirodalmi útjára is indította. A tökéletes létállapotot Vergilius pásztoridilljeiben is a természet, a szerelem és a költészet nyújtja. Tankölteményt is írt Georgica címmel (36—29). Főműve a rómaiak nemzeti eposzául megírt, és ezzel Enniust trónfosztó, a trójából származó ősök honfoglalását megörökítő Aeneis (29—19), amellyel főként a rómaiak történelmi elhivatottságát igyekezett igazolni, részben igazodva a homéroszi eposzok formanyelvéhez. Tankölteményében és eposzában a hagyományos latin értékvilág uralkodik: a szorgalom, az állhatatosság, a céltudatosság, az istenek parancsának követése ("pietas") és a katonai kiválóság. Művészetével Augustus békét hozó politikáját is támogatta.

Horatius (Quintus, Flaccus, Kr. e. 65—8) a római költészet fejlődésének betetőzője, a szellemi szabadság és életbölcsesség költője, a görög (aiól) versformák mesteri alkalmazója. A "carmen"-nek nevezett ódáiban (ezek I—III. könyve 23-ban jelenik meg) legtöbbször a sztoikus és az epikureista életelveket szembesíti. Jelentősek a könnyedebb "epodus"-ai és "szatírái", valamint episztolái is, kivált a költészetről bölcselkedő, műfajt teremtő II/3-as számú terjedelmes költői levél (A Pisókhoz, Ad Pisones, 20): az utókor ezt Ars poetica címen ismeri.

Ovidius (Publius, Naso, Kr. e. 43 — Kr. u. 18) a latin vers virtuóza, szerelmi és mitológiai témák költője. Főművei monumentális vállalkozások: verses naptár, illetve a mitológia költői összefoglalása (Fasti és Metamorphoses, mindkettő Kr. u. 2—8). Szókimondó művei miatt (?) Augustus száműzte Rómából, a Pontus (ma: Fekete-tenger) partján lesz az elégiák mestere.

Elégiaköltő volt Tibullus is (Albius, Kr. e. 55—19), a békevágy és nosztalgia kimunkált stílusú megszólaltatója. A harmadik jelentős latin elégikus Propertius volt (Sextus Aurelius, Kr. e. 49—15), Maecenas köréhez tartozott, a leghíresebbek a szerelmi vágyakozásról panaszkodó versei.

Martialis (Marcus Valerius, Kr. u. 42—104) az epigramma klasszikusa: téma és hangnem tekintetében egyaránt számos változatban alkotott (a 80-as évektől); a legismertebbek a csipkelődő, ill. erotikus tartalmú versei lettek. (Janus Pannonius az itáliai éveiben az ő követője lesz.)

 

Phaedrus (Kr. e. 15 — Kr. u. 55) a tanító állatmese (fabula) latin nyelvű művelője, Aiszóposz követője; ő trák származású rabszolga volt. Legismertebb szövege A farkas és a bárány (Lupus et agnus).

A regény kezdeményei is megjelennek a latin irodalomban, jellegzetesen szatirikus változatban. Az úttörők: Petronius (Arbiter, ? — Kr. u. 66), a Satyricon írója, valamint Apuleius (Lucius, kb. 125—180), szatirikus kópéregénye Az aranyszamár (Asinus aureus, kb. 175), benne Amor és Pszükhé történetével.

A római tragédia legnagyobbja Seneca (Lucius Annaeus, Kr. e. 4 — Kr. u. 65), sztoikus filozófus (Erkölcsi levelek, Epistulae morales, 63—64) és Nero császár ifjúkori nevelője.

Filozófus-költő volt Lucretius (Titus, Carus, 97?—53?), főműve A dolgok természetéről (De rerum natura, 55 körül).

Marcus Aurelius császár (121—180) az ókori sztoikus filozófia utolsó jelentős képviselője: görög nyelvű műve az Elmélkedések (Tón eisz heauton biblia, 170 után).

 

A római prózairodalom első figyelemre méltó műve a konzervatív Cato kézikönyve A földművelésről (De agricultura, Kr. e. 154). A legjelentősebb prózaírók a Kr. e. I. évszázadban tevékenykednek. Vezéralak a hellénisztikus bölcseletet magas szinten összegező, kimagasló (az ékes "ázsiai" stílussal szóló) szónok és tudós Cicero (Marcus Tullius, 106—43), aki a "humanitas" tartalmait a legmagasabb szinten fejtette ki. Jelentős prózai műveket alkotott a hadvezér és politikus Julius Caesar (100—44) saját hadjáratairól, valamint a történetíró-politikus Sallustius (Gaius Crispus, Kr. e. 86—35) a század első feléről. Portrékat rajzolt Cornelius Nepos (Publius, Híres férfiakról, De viris illustribus, Kr. e. 37).

Kiemelkedő történetíró volt Livius (Titus, Kr. e. 59 — Kr. u. 17), terjedelmes művében "a város alapításától" Kr. e. 9-ig jutott (Ab urbe condita, ). Tacitus (Publius Cornelius, kb. 55—120) saját maga szerint "harag és részrehajlás nélkül" (Annales, kb. 110—120) örökítette meg az Augustustól Nero császárig tartó korszakot. Suetonius (Gaius Tranquillus, kb. 70—150) is könyvet ír Híres férfiakról (De viris illustribus) címmel Kr. u. 98-ban, majd a császárokról (Caesarok élete, De vita Caesarum, 120 körül).

 

Az irodalom művelőinek, terjesztőinek rangja kezdetben igen alacsony: a kézművesek legalsó rétegeibe sorolják őket. A műveltség elsődleges közege ekkor a szóbeliség. Kiemelkedő személyiségek a szónokok (görög iskolázottságú "rétorok"). Az előkelő rétegek csak a Kr. e. 2. század második felében, a hellenizálódás átütő sikerével kerülnek szoros kapcsolatba az irodalommal. Augustus principátusa idején a gazdag Maecenas (Caius Cilnius, Kr. e. 70?—8) támogatta a művészeket (pl. Vergiliust), egyúttal tolmácsolta az uralkodó elvárásait. Néhány támogatott költő mégis kivívta magának a teljes vagy részleges szellemi függetlenséget (pl. Horatius).

Az első római "könyvtárak"-at, azaz tekercsgyűjteményeket görög területről hozzák a hódítók. A Kr. e. I. században már egyre szélesebb körű az írásbeliség. A pergamentekercseket rabszolgák másolják, sokszorosítják. Megszületik (elsősorban a szónoklatok rögzítésére) a gyorsírás, a köztudat szerint Cicero felszabadított rabszolgája, Tiro jóvoltából. Atticus, Cicero barátja a jelentős szövegekről már ezer példányban is készíttet másolatokat.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.