Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


OLVASÓNAPLÓ - Anyegin

2010.03.14

Anyegin

 

 (1823-1831)
“Nem a hideg, kevély világnak,
Neked szántam regényemet.
Bár adhatnék a hű barátnak
Ennél méltóbb hűségjelet,
Méltót hozzád, szép tiszta lélek,
Te szárnyaló és egyszerű,
Kiben költői álmok élnek.
Vedd elfogult kezedbe, kérlek,
Pár tarka fejezet csupán,
Van köztük bús is, van vidám is,
Van népies és ideális;
Kissé gyarló gyümölcs talán:
Sok zsenge s hervadt színű évem,
Mulatság, ihlet s egy sereg
Álmatlan éj, borús kedélyem
S hűvös látás termette meg.”

Első fejezet

Megismerjük a főszereplő Anyegint, aki a Néva-parton születet, és neveltetése nem sokban különbözött a nemesifjakétól. Apja a cári szolgálatában állott, bár tönkrement, de fia így is a legjobb nevelésben részesült. Először francia nevelőnője volt, majd őt később egy férfi tanár váltotta fel. Mikor felnőtt, tökéletes úriember, tud franciául udvarolni, jól ír, kellemes táncos, ennél nem is kell több, hogy valaki a társaság egy kellemes tagja legyen.
Napjai a többi nemesifjúhoz hasonlóan telnek, délelőtt egymást érik a vizitek, a délutánját az öltözőszobában tölti, az este pedig vagy a színházban, vagy valamilyen bálban éri. Az ifjú örömét leli a legújabb divat szerint készült ruhákban, a legválogatottabb ínyencségekben, de öröme nem tart sokáig. Még alig tizennyolc éves, de máris úgy érzi, megcsömörlött mindentől, napjaiban semmi élvezetet nem talál, kiábrándult mindenből, rajta is úrrá lett korának divatos életérzése, a “Spleen”. Hogy valahogy elűzze az unalmat, megpróbált írni, majd amikor ez nem ment, a könyvekben keresett vigaszt. De igazából ez sem okozott számára örömöt, úgy érzete, minden, amit leírtak, túl unalmas, túl avitt, hazug vagy fecsegő. Szeretne külföldre utazni, de közbeszólt a sors, édesapja meghalt. S jöttek a gondok, egymást érték az uzsorások, annyi adósság maradt utána. Az ifjú pereskedni nem akart, kiegyenlített mindent, talán abban reménykedett, hogy a sors megsegíti, és nem is kellett csalatkoznia. Nagybátyja meghalt, vidéki birtokának ő az egyedüli örököse, és a vidéki birtok egy kis időre újra célt adott üres életének.

Második fejezet

A természet azonban csak rövid ideig nyűgözte le, hogy elűzze az unalmát, megpróbált a gazdasággal törődni. Jobbítani a jobbágyok helyzetén, újításokat bevezetni, de a környéken csudabogárnak tartották, volt, aki csak mosolygott rajta, de a földesurak nagy többsége rossz szemmel nézte. Eleinte egymást érték a látogatók, a környékbeli földbirtokosok, de szép lassan elmaradtak. A környékre egy új, fiatal földesúr költözött.

“Neve: Vlagyimir Lenszkij, lelke
Göttingai szellem neveltje,
Az ifjúság virága volt,
Kant híve, verselt és dalolt.
Ködülte németföldi tájról
Hozott új eszmét, új tudást;
Szabadságról szent áldomást,
Tűzlelket, mely lobogva lángol,
Hozta rajongás szép szavát
S vállára omló szöghaját.”

A szomszédait ő sem kedveli, a gazdálkodáson és a mulatozáson kívül másról nem is lehet velük beszélgetni. Látogatóba sem szívesen járt, hiszen szép volt, fiatal és gazdag, minden lányos házban mint leendő kérőt fogadták, és mindent megtettek volna, hogy ebbe “szép igába” hajtsa fejét. Lenszkij azonban csak Anyegin barátságára vágyott, bár a tűz sem különbözött jobban a víztől, mint ők ketten, a kezdeti unalom után hamar egymásra találtak. Sokat beszélgettek egymással tudományról, szenvedélyről, szerelemről, Lenszkij lelkesültsége és Jevgenyij rezignáltsága jól kiegészítette egymást. Lenszkij szerelmes lett az egyik Larin lányba, a szép és kedves Olgába.

“Szófogadó lány volt, szerény volt,
S nyílt, mint a költő élete,
Vidám, mint hajnaltájt az égbolt,
S kedves, mint csók lehellete;
Mosoly, hang, termet, égikék szem,
Lenfürt, mozgás olyan egészen…
De ezt a képet, ezt a színt,
Az Olga-arcot rendszerint
Meglelheted minden regényben,
Vonzó leányarckép nagyon,
Szerettem is fiatalon,
Aztán meguntam szörnyűképpen.”

Olga csak egy szép lány, arca üres és lélektelen, nővére, Tatjana teljesen az ellentéte. Szépségben nem veheti fel a testvérével a harcot, ő szilaj, vadóc természet, szeret olvasni, a lányos elfoglaltságok, mint a hímzés, nem vonzza. Édesapjuk meghalt, Lenszjkij első dolga volt, hogy ellátogatott a “jó szomszéd halóporához”, és szomorúan gondolt arra, hogy nem is oly régen még remekül volt, és boldogan ígérte neki Olguskát.

Harmadik fejezet

Lenszkij szinte minden estéjét a Lacin-házban tölti, és ráveszi barátját, hogy egyszer ő is tartson vele, Anyegin ekkor találkozik a két lánnyal először. Meglepi, hogy barátja Olgát választotta; ha ő költő lenne, az ő szíve Tatjanához húzna.

,,…Nénje érdekelne,
Ha költő volnék, Olga nem,
Az arc üres, lélektelen,
Mint egy Van Dyck-madonna képe,
Kerek s pirosló színű, mint
Amott a hold, mely bárgyun int
A bárgyú horizonton égve.”

Anyegin látogatása mély hatást gyakorolt a családra, de a szomszédok sem hagyták szótlanul, mindenki arról kezdett suttogni, hogy Tatjanát Jevgenyijnek szánják. Tatjana hallotta a szóbeszédet, és bár bántotta, hogy róla pletykálnak, az jólesett szívének, hogy Jevgenyijt szánják neki. E fiatal lánytól szokatlanul merész lépésre szánta el magát, csodálatos levélben vallotta meg szerelmét Anyeginnak.

“Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panaszszavának S
zívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
…………………………………….
Másé!… A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.

Ezt így rendelte fenn az Isten…
Tied szívem, téged szeret!
…………………………………….
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem…
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatóan, ne adj mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.”

A levelet Tatjana dadusának unokájával küldi el Jevgenyijhez, a válaszra azonban sokat kell várnia.

Negyedik fejezet

Anyeginre mélyen hatott Tatjana vallomás, és “egy percre a régi vágy hatalmát érezte szenvedélyesen”, a válaszát személyesen mondja el a lánynak a Larin-ház kertjében. Anyeginnek bár nagyon jólestek a lány őszinte szavai, és ha úgy érezné, hogy számára a családi tűzhely boldogságot jelentene, egy percet sem habozna, és a lány lenne a jövendőbelije. Tatjana őszinteségéért őszinteséget érdemel, de ő nem a boldogságra született, ő nem lenne méltó párja a lánynak, nem tudná Tatjanának azt a boldogságot megadni, amit érdemel. Így nem tudja viszonozni Tatjana érzéseit. Nem nehéz megsejteni, milyen hatással volt ez a találkozás a lányra, búskomorságba esett, szinte belebetegedett a fájdalomba, a család és a szomszédok szerint itt már csak egyetlen dolog segít, ha mihamarabb férjhez megy. A Larin-ház másik leánya, Olga azonban boldog, Lenszkij rajta kívül senki mást nem vesz észre, Olga nevével fekszik és kel. Elmúlik a nyár, véget ér az ősz, Anyegin szinte ki sem mozdul otthonából: könyv, séta, alvás, ennyi a szórakozása. A nyár és az ősz még csak-csak eltelt így, de az orosz tél magányosan kiábrándítóan unalmas. Lenszkij próbálja rávenni, hogy szakítson a remeteélettel, és menjen emberek közé, erre remek alkalom adódik, hiszen Tatjana most ünnepli névnapját, és a bálra őt is várják.

Ötödik fejezet

Tatjana szerette az orosz telet, szerette a zord szépségű havas tájat, a népszokások víg kavalkádját, hitt a jelekben és a népi jóslatokban. Rosszat álmodik, és fél tőle, hogy az álom valami szörnyűséges dolgot jövendöl.
A névnapja alkalmából rendezett bátra összesereglik a vidék apraja-nagyja, mindenki jelen van, aki számít, Anyegin is eljön. Jevgenyijt az asztalnál Tatjanával szembe ültetik. Látja, hogy a lányt szinte az ájulás kerülgeti, sápadtan és hallgatagon ül, fel sem mer pillantani, a neki szóló köszöntőket meg sem hallja. Jevgenyij nem bírja az idegdrámát, a sírást és a bús női arcot, dühíti a báli hangulat, a lány viselkedése is nyugtalanítja. Rosszkedvéért Lenszkijt teszi felelőssé és Olga körül kezd legyeskedni. Lenszkij alig bírja leplezni féltékenységét, amikor látja, hogy barátja hogy udvarol szerelmének, táncra kéri, bókol neki. Amikor Olga visszautasítja Lenszkijt, mert a cotillont már Anyeginnek ígérte, dühösen távozik a házból, és úgy dönt, ilyen sértésre csak a párbaj lehet a méltó felelet.

Hatodik fejezet

Lenszkij otthonában készül a párbajra, segédjének a mulatós Zareckijt kéri fel, ő viszi el Anyeginhez a párbajra hívó levelet.
Jevgenyij már megbánta, hogy pillanatnyi rossz hangulatának engedve megbántotta a barátját, de nem akar szembeszállni a párbaj becsületkódexével, és elfogadja a kihívást. Lenszkij otthon várja Jevgenyij válaszát; tartott tőle, hogy barátja valamilyen tréfával kitér előle, de Zareckij szavaiból kiderül, már minden eldőlt, másnap virradatkor a malomnál összecsaphatnak.
A párbaj előtt Lenszkij meglátogatja Olgát, és csodálkozva látja, hogy a lány úgy fogadja, mintha mi sem történt volna, olyan, mintha a bálon nem is ő lett volna, ez már újra a régi kedves Olga. Bár nem akart, mégis náluk marad a vacsorára is, és mikor búcsút vesz a lánytól, szíve mintha mindjárt megszakadna. Minden gondolata az eljövendő párbajon jár, olvasni sem tud zaklatott állapotában, inkább versbe foglalja gondolatait

“”Vajon hová, hová szaladtak
Tavaszom arany napja?
Mit hoz a holnap virradatja?
Szemem mind hasztalan kutatja.
Ködébe fény nem sugaraz.
Mindegy: a sorstörvény igaz.
Elesem-é nyíllal találva,
Vagy testem mellett félrecsap.
Kiszabva hoz ránk jót a nap,
Van ébrenlétje, és van álma;
Áldott, ha gonddal ránk derül,
S áldott, ha éjben elmerül…”"

Lenszkij álmatlanul tölti az éjszakát, alig bóbiskol el, máris kelti a párbajsegédje, hogy indulniuk kell. Jevgenyij jól töltötte az éjszakát, késik is egy pár percet, még párbajsegédet sem visz magával, úgy gondolja, most a szolgája, Guillot is megteszi.
Felállnak a párbajozók, elhangzik a vezényszó, eldördül a két lövés, és Lenszkij holtan esik össze. Anyegin rohan oda hozzá, szólintgatja, de mindhiába, a lánglelkű ifiú poéta már halott.

,,…Nincs, odalett idő előtt!
A hajnal szépséges virága
Viharszélben lelankadott,
Az oltártűz kihamvadott”

Hetedik fejezet

A párbaj után Anyegin még a telet vidéki birtokán töltötte, a Larin-ház közelében, majd elutazott, a házat a kulcsárné gondjaira bízta. Olga sem gyászolta sokáig a göttingiai szellem neveltjét, Lenszkijt, férjez ment egy szép ulánus kapitányhoz, és már a szülői házat is elhagyta. Így egyedül maradt Tatjana, magányosan élt édesanyjával, hiányzott neki a húga, ki annyi éven át hű barátnője volt. Magányát nagy ritkán csak az enyhíti, ha átmegy Anyegin házához, és a kulcsárné engedélyével Anyegin könyveit olvasgatja. A családja úgy dönt, ez így nem mehet tovább, minél előbb férjhez kell mennie, hiszen már a húga is boldog asszony. Tatjana itt már minden fiatalembernek kosarat adott, férjhez menni pedig egy ifjú lánynak legkönnyebben Moszkvában lehet, tehát el kell utazniuk, a család még az összes költséget is magára vállalja. Hosszú és fáradságos út állt előttük, mire megérkeznek a fehér kövű, gyönyörű Moszkvába, melynek aranykeresztes kupolái már messziről látszanak. Tatjanát és édesanyját örömmel fogadják a rokonok, sietnek a vendégeknek minden jót megadni. Tatjana eleinte nem érzi jól magát ebben a számára oly idegen forgatagban, ahol egymást érik az estélyek és a bálok, ő visszavágyik kis falujába, ahol a hársfák alatt még Anyeginnel sétált. Az egyik bálon azonban a nagynénik elégedetten néznek össze, egy kövér tábornok igen hosszan nézi Tatjanát.

Nyolcadik fejezet

Hosszú idő telt el, Anyegin már huszonhat éves, nem nősült meg, mióta a végzetes párbajban elvesztette barátját, semmiben nem leli örömét, sehol nem találja a helyét.
Hol itt, hol ott jelenik meg, szüntelen keresve valamit, amely által nyugalmat lelhetne. Most éppen Péterváron egy elegáns estélyen jelent meg, ahol a ragyogó háziasszonyban alig ismeri fel az egykori vidéki kislányt, Tatjanát. Egy barátjától, a hercegtől kérdezi, hogy ki az az elegáns hölgy, aki épp a spanyol követtel beszélget.

“Bemutatlak, s megismered.
De kit? – A feleségemet.
Nős vagy? Ne mondd!
Rég? S nőd ki lánya?
- Két éve volnánk házasok.
Larin lányt vettem el. – Tatjana!
Ismerted? Szomszédjuk vagyok.”

És a herceg máris viszi felségéhez Anyegint, a jó barátját Tatjana bár meglepődött a férfi váratlan felbukkanásán, de arcvonásai nem árulták el, igazi társasági dámaként fesztelenül csevegett egykori ideáljával. Anyegin e nagyvilági hölgyben nyomát sem látta a régi vidéki félszeg fruskának, az egykori Tatjanának. Ez a kifogástalan modorú asszony lenne az a bátortalan kislány, akit ő kioktatott, akinek rajongó, félszeg sorait még ma is őrzi?

“A lány… vagy ez csak álom itt?
Az eldugott völgy lánya, kit
Alig vett észre, meg se nézett,
Az szól hozzá olyan fölényesen,
S nincs egy szelíd nézése sem?”

A bál színes forgatagában hiába van jelen Pétervár színe-java, a legbefolyásosabb emberek, főrangúak, divatcsodák, sokan keresik Anyegin társaságát is, ő azonban csak egy embert lát, bármerre néz is, Tatjanát.

“Nem azt a kis bátortalant,
Vidékük egyszerű leányát,
Szegény, szerelmes szótalant,
A hűvös hercegnőt csodálja,
Az istennőt, kinek hazája
Felséges Néva városa…
…………………………………….
Milyen más nővé vált Tatjana!
Az új sorssal hogy összeforrt!
Feszes rangban hogy eltalálja
A fesztelen helyes modor!
Termek fenséges asszonyában,
Ki példát ad hangban s szabályban,
Ki látná azt a régi lányt,
Kit érte égő lángja bánt?”

Kétség sincsen, Anyegin szerelmes lett, megfordult a sors kereke, most ő lett a kínzó szenvedély rabja, érzéseit most ő vallja meg levélben a lánynak, és ő az, aki remegve várja a választ.

“Tudom, megsérti most magát
Fájdalmas titkom vallomása.
Szemének büszke nyílt vonása
Mily megvetésbe fordul át!
Mit akarok? Mi cél vezethet,
Hogy így feltárom lelkemet?
Csak arra lesz ok, hogy nevethet
S ki is csúfol majd, meglehet.
Megláttam egyszer lánykorában
Egy szikra vonzalmat magában,
De hinni nem mertem neki.
S nem szép szokás szerint feleltem:
Féltem, szabadságát a lelkem
- Bár untam – elveszítheti.
S közénk áll meg egy gyászos óra…
Lenszkij bús áldozatja lett…
Eltéptem szívem, veszte óta,
Mindentől, mit kedvelhetett:
Függetlenül, mástól nem értve,
Azt hittem, kárpótlás nekem
A csend s szabadság. Istenem!
Tévedtem s megbűnhődtem érte!
Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
Lábánál kínban égni el…
Ez, ez a boldogság csodája!
Ettől megfoszt a sors.”

A választ azonban hiába várja Anyegin, három levele is felelet nélkül marad. Végül úgy dönt, mindent egy lapra tesz fel, és személyesen beszél a lánnyal.
Az asszonyt egyszerű ruhában, minden dísz nélkül, egy asztalnál levelet olvasva találja, és a szeméből

,,…mint a halk patak,
A könnyek hullva hullanak”.

A rémült, szenvedő alakban már újra a régi vidéki kislányt látja, és vad fájdalommal borul térdre előtte. A hosszú hallgatást végül Tatjana töri meg, és halk szóval kéri a férfit, hogy keljen fel. Egykor neki kellett meghallgatni Anyegin kioktatását, azokat a szavakat, melyek összetörték a szívét, most ő leckézteti meg a férfit.

“Ifjabb voltan s tán jobb lehettem
Találkozásunk idején,
Anyegin, szívemből szerettem,
S szívében mit találtam én?
S válasz mi volt? Szigorúsága.
Egy halk leány szerelme, vágya
Nem is volt újság, ugye, nem?
Ma is meghűl még – istenem! -
Vérem hideg, feddő szavától
S szemétől… Nem hibáztatom:
Nemes szándékú volt nagyon
A szörnyű órában, s magától,
Amit tett, nem volt helytelen:
Köszönöm, hogy úgy bánt velem…”

Akkor nem tetszett a férfinak, visszautasította, most miért üldözi őt? Azért, mert nagyvilági hölgy lett belőle, vagy mert férje csatákban szerzett dicsőséget és sebeket, és most az udvar kegyét élvezik?

“Sírok… Ha azt a régi Tatjanát
El nem feledte, tudja meg
Inkább törném érzéshiányát,
Szavát, mely érdes volt s rideg,
Kioktató hangjának élét,
Mint ezt a sértő szenvedélyét,
A leveleket s könnyeket.
Akkor másként viselkedett,
Fiatal álmom szánva nézte,
Tisztelt egy lányt Ez volt a múlt…”

Tatjanát most már sérti Anyegin viselkedése, boldogan eldobna mindent, itthagyná a fényes nagyúri életet, és szívesen élne régi otthonában, kis szobájában könyvei között, ott, ahol megismerte Anyegint Mindketten közel jártak a boldogsághoz, de a sors közbeszólt, és másként döntött. Miután Anyegin elment, ő magányosan élt, végül férjhez ment, s bár még mindig szereti Anyegint, már késő, a férjéhez sosem lenne hűtlen.

“…Most pedig
Menjen, kérem, ne is kövessen;
Tudom, hogy lélekben nemes,
Becsületes, önérzetes,
Szeretem még (mit rejtegessem?),
De másnak szánt a sors oda,
S hűtlenné nem leszek soha.”

Jevgenyij villámsújtottan áll, miután Tatjana magára hagyta, érzések viharát élte át, mikor egy sarkantyúhang ütötte meg fűjét, Tatjana férje lépett be a szobába. Itt búcsúzik el hőseitől és az olvasótól Puskin, Tatjana és Anyegin sorsának további alakulásáról semmit nem tudunk.

 

 

 

MÁSIK VERZIÓ

 

Puskin száműzetése idején, 1823. május 3-án, Kisinyovban kezdte írni a Jevgenyij Anyegint, s 1830. szeptember 25-én fejezte be Bolgyinóban. Egy évvel később illesztette művéhez a címszereplő levelét.

Az Anyegin verses regény. Puskin Byron hatására fordult a műfajhoz, de ide vezette az életmű belső logikája is. A poémát már szűknek érezte mondanivalója kifejezésére, a romantika esztétikája pedig tudatosan törekedett a műnemi határok elmosására.

Az Anyegin története a romantika mesebonyolításához képest hétköznapi és egyszerű. A nagyvilági élettől megcsömörlött címszereplőt egy váratlan örökség falura szólítja. Itt megismerkedik Lenszkijjel, az álmodozó fiatal költővel, s általa a Larin-családdal. Az idősebb Larin-lány, Tatjana beleszeret Anyeginbe, levelet is ír hozzá.
A férfi udvariasan, de határozottan visszautasítja a közeledést. Tatjana névnapján Anyegin pillanatnyi ötlettől vezérelve udvarolni kezd Olgának, a fiatalabb lánytestvérnek, akibe Lenszkij szerelmes. Az ifjú vőlegény párbajra hívja Anyegint. Lenszkij meghal. Anyegin elutazik a faluból. Évek múlva Moszkvában, egy fogadáson találkozik újra Tatjanával. Beleszeret a már férjezett és előkelő asszonyba, de most Tatjana utasítja el.

A vékony szálú mesét tartalmazó művet Belinszkij, XIX. századi kritikus az orosz élet enciklopédiájának nevezte. Első hallásra meglepő a kijelentés, ám a történethez kapcsolódó rendkívül információgazdag szöveg hitelesíti az állítást. A 19. század első harmadának orosz valóságáról páratlanul gazdag kép tárul elénk. Megismerjük a nagyvárosi és falusi életet, az öltözködési és étkezési szokásokat, a mindennapokat és az ünnepeket. Szociografikus hűséggel jellemzi az író az egyes társadalmi rétegeket. Szót ejt az orosz oktatás és nevelés helyzetéről, beszámol az orosz színházi életről és a korabeli irodalmi vitákról. Kitér az orosz nyelv fejlesztésének lehetőségeire is.

A verses regény középpontjában a szereplők, elsősorban Anyegin önkeresése áll. Alakjában Puskin az orosz irodalom egyik alapvető típusát – Turgenyev elnevezését használva -, a felesleges embert teremtette meg. Herzen, XIX. századi esztéta és író szerint Anyegin olyan ember, aki henyeségre, haszontalanságra ítéltetett, idegen mind családjában, mind hazájában, aki nem akar rosszat tenni, de képtelen jót tenni, így hát végül is nem csinál semmit, bár mindent megpróbál.

Árnyaltabb képet kaphatunk, ha Anyegin és a többi szereplő személyiségét a XX. században megjelenő szerepelmélet felől közelítjük meg. E felfogás szerint a személyiség kiteljesedését az Én-Szerep-Világ hármassága határozza meg. A kiteljesedés feltétele, hogy az Én legbelső lényegéből fakadó Szerep-igény találkozzon a Világ által felkínált Szerep-lehetőséggel. A szerep meghatározó fogalom a műben, erre Puskin is utal: „S milyen szerepbe öltözik? / Harold vagy Melmoth lett a kóta? / Világpolgár vagy patrióta? / Quaker vagy álszenteskedő?” (VIII./8.) Az első és második fejezet mutatja be azokat a szerepeket, amelyeket a nagykorúvá lett Anyeginnek kínál a korabeli Oroszország. A tizennyolc éves főhős, mint dandy, arszlán lép elénk, napirendjének pontos ismertetésével mutat rá Puskin a választott életforma tartalmatlanságára és ürességére. Ezt követően Anyegin rövid ideig költő szeretne lenni, de önkritikusan belátja, hogy az íráshoz nincs tehetsége. Majd a könyvtárszoba magánya, a tudomány vonzza, ám ez sem bizonyul járható útnak. A vidékre költözés rövid időre új lehetőséget kínál: az orosz irodalomból jól ismert reformer földbirtokos szerepét.

A hiábavaló küzdelembe hamar belefárad. Marad a spleen, az életuntság és világfájdalom, végső soron a semmi. A regény tehát egyszerre mutatja föl Anyegin önkeresésének belső emberi gyengeségéből is fakadó meddő kísérleteit, s a XIX. század első harmada orosz világának szűkös szereplehetőségeit. Ezt bizonyítja a mű erős irodalmisága is, hiszen a főszereplők kapcsán az elbeszélő mindig utal magatartásuk irodalmi mintáira. Ha nincs valódi szerep, az ember az irodalom által felkínált szerepbe menekül.
Anyegin példaképe Byron; a romantikus angol költő portréja lóg szobája falán, s Childe Haroldtól veszi át a világuntságot. A felesleges ember veszélyessége nemcsak abban áll, hogy szétrombolja saját sorsát, hanem tönkreteszi környezetét is; a semmi felé haladó hős önkéntelenül magával rántja társait is.

Lenszkij is irodalmi szerepet játszik. Schiller, Goethe, Kant az eszményképei. Larin sírjánál Sterne szentimentális Hamletjének pózában tetszeleg. A fiatalember költő. Puskin kétségek között hagyja olvasóját, vajon valóban tehetséges-e. Lelkesültsége, tisztasága, az eszményekért való rajongása révén rokonszenvessé válik Anyegin számára: romlatlan fiatal énjét látja benne, akinek lángoló életigenlése az élet nem ismeréséből, paradox módon életidegenségéből fakad. Ezt jelzi párválasztása, Olga iránt érzett szerelme is. Egyszer szembesül csupán a valósággal, mikor a párbaj előestéjén fölkeresi a lányt. Olga ugyanúgy folytatja kapcsolatukat, mint előtte, s erre Lenszkij újra az idealizált szerelembe menekül. Szükségszerűen vetődik föl a kérdés: Anyegin miért vállalja a párbajt? A történet szintjén azért, mert nem akarja, hogy Zareckij, a cinikus párbajmester a szájára vegye, nem akar magyarázkodni. A Lenszkij halálát követő elbeszélői reflexiók, a mű világképének iránya más megvilágításba helyezik az eseményt. Párbaj csak egyenlő felek között jöhet létre. Ha Anyegin elutasítja barátja kihívását, az azt jelentené, hogy Lenszkijt még gyereknek tekinti, aki még nem szembesült az élettel. De ami rá vár – az anyegini életfelfogás logikájából következően -, az a szükségszerű kiábrándultság. Az Anyegin tehát egyfelől a byroni szabadságeszmény és cinizmus kritikája, másfelől azonban a romantikus illúziókat, a naiv álmodozást is elveti.

Az Anyegin szinte minden értelmezője egyetért azzal, hogy Tatjana az első igazi orosz nőtípus az irodalomban. Pedig talányos, nehezen megfejthető alak. Szerepet játszik ő is, kedvenc olvasmányai a szentimentalizmus alapművei. Richardsonért, Rousseau-ért, Goethe Wertherjéért rajong. Amikor Anyegint meglátja, azt találgatja, vajon a könyvekből megismert férfitípusokból melyikre hasonlít. Legszemélyesebb tetteiben is mintákat követ. Híres levele nagy részét Rousseau Új Heloise című művéből veszi. Anyegin ezt a szerepjátszást veszi észre, s tapasztalatai alapján, mindkettőjük érdekében elutasítja a lány szerelmét. Amit nem vesz, mert nem vehet észre, az Tatjana személyiségének másik oldala. Kötődik a falusi élet patriarkális egyszerűségéhez, vonzódik a természethez, szereti öreg dajkáját. Az irodalmi szerep eltakarja a férfi elől a harmóniateremtő Tatjanát. Ahhoz azonban, hogy a lány önmaga lehessen, le kell vetnie a szentimentalizmus álarcát. Az irodalom és élet szerepkínálataiból az életet kell választania. Asszonyként a méltóság lesz legfőbb tulajdonsága, s bár szereti Anyegint, elutasítja közeledését. Fölénye Anyeginnel szemben a világ elfogadásából fakad: az élet nem irodalom, és legfőképpen nem romantikus regény. A döntés felelősségét vállalni kell.

Az Anyegin nemcsak a szereplők verses regénye, hanem az elbeszélőé is. A személyesség, a lirizáltság a romantika sajátja. Bár az egyes szám első személyű elbeszélő poétikai szempontból nem azonosítható a szerzővel, hiszen éppúgy megalkotott alak, mint a többi szereplő, az egyszerűség kedvéért mi is – mint a szakirodalom – Puskint tételezzük fel mögötte. A műben található életrajzi utalások is erre engednek következtetni. Az elbeszélő – Puskin – számára a szabadság kérdése a legfontosabb probléma. Hol ironikusan utal száműzetésére („De észak rossz nekem, csak árt” I./2.), hol elégikus hangon hívja a szabadságot („Várlak, szabadság drága napja! / Jössz-e? Mikor jössz? – kérdezem” I./50.). A személyesség hatja át a hősökhöz való viszonyát is.

Különbséget tesz Byron és saját művészete között. „Míg az angol költő mindenkiben önmagát rajzolja meg, addig Mindig megörvendek, ha látom, / hogy hősömtől különbözöm” (I./56.). Anyeginhez bonyolult érzelmi viszony fűzi. A fikció szerint személyesen is ismeri („Álmodva úgy lebegtük át / A zsenge ifjúság korát” I./47.), aztán Anyegin vidékre utazása elválasztja őket egymástól. Anyegin és Tatjana viszonyában az elbeszélő egyértelműen a lány oldalán áll, s elítéli a férfit („Kedves Tatjana, szánva szánlak!” III./15.). Máskor nyíltan megvallja érzelmét („Tatjanát nagyon szeretem” IV./24.). Lenszkij lobogása is rokonszenves neki, de éppen az elbeszélő hívja fel a figyelmet ennek terméketlenségére. A valóság illúzióját kelti, hogy az elbeszélő birtokában van Tatjana levele, melyet a lány franciául írt. Hosszas vívódás után a prózát versben fordítja le Puskin oroszra. De közvetlen kapcsolat teremtődik az olvasóval is. Az elbeszélő ironikus, önironikus csevegő hangnemben kommentálja az eseményeket, megszívlelendő tanácsokat ad, néhol mentegetőzik.

Az Anyegin végül az Anyegin című verses regény regénye is. A mű olvasása közben állandóan arról értesülünk, hol tart Puskin regénye írásában („S már itt is van, leírva készen / Az első regényfejezet.” I./60.). Visszautal művére („Regényem ezzel kezdtem el” I./52.), az írást néha megszakítja („Mi történt, most nem mondom el” III./41.), máskor előre jelzi szándékát: „Most ötödik fejezetem / Kitérés nélkül vezetem.” (V./40.). De tanúi lehetünk annak is, hogyan változik, módosul az Anyegin műfaja, a lírai és epikus elemek viszonya. A byroni erősen lirizált verses epikai formától fokozatosan távolodik el Puskin, s célja a romantikus túlzásoktól megfosztott regény („Nem gaz bűnt festek szörnyű hűen / S nem mondok nektek rémmesét: / Orosz családok életét / S múltját festem le egyszerűen.” III./13.). Az epikum felé való elmozdulást jelzi az ironikus invokáció is (VII./55.). A végső műfaji meghatározást az utolsó előtti strófában olvashatjuk: ”szabad regény”. A fogalom elsősorban alkotáslélektani szempontból érdekes. Arra utal, hogy hiába volt meg Puskin előzetes terve, vázlata alkotásáról, a regény – a modern esztétika kifejezését használva – írja önmagát. Viszonylag egyszerűen belátható, hogy a tizennégy soros Anyegin-strófa megköveteli adott helyen a rímeket („Az ősz csikorgó fagyba fordul, A dér ezüstös takaró / (Most azt várod rímemre: zordul: / Itt van, ni, kapd el, olvasó!”) IV./42.). De egy idő után az alkotói szándéktól függetlenül önálló életet élnek a szereplők is. Egy anekdota szerint Puskin így fakadt ki barátjának: „Képzeld, milyen tréfát űzött velem az én Tatjanám! Férjhez ment! Ezt semmiképp sem vártam volna tőle.” Puskin a személyesség és a szereplőkhöz fűződő viszonya ellenére is kívülálló: a szereplők sorsát nem alakítja, hanem rögzíti.

A mű töredékessége kapcsán Puskin is utal a cenzúrára. De nem hanyagolható el a romantika esztétikájának töredékkultusza sem, mely éppen a tökéletesség iránti igényből és annak elérhetetlenségéből fakad. Éppen a töredékesség tükrözi a mű alkotásának bonyolult folyamatát. Vannak részek, melyekkel elégedetlen az alkotó (erre utalnak a megírt, de kihagyott strófák), s vannak részek, melyek megírhatatlanok, túl vannak a művészet lehetőségein.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.