Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Posztmodern

2009.03.03

A posztmodern

A posztmodernség a mintegy másfél évszázada fennálló modern kultúra napjainkban is tartó legutolsó periódusa. Kezdete az 1970-es évtizedre tehető. Történelmi hátterét a posztindusztriális társadalom adja, a technikai fejlődés új vívmányai. Általános jelenség lett a kétség, a jövőkép bizonytalansága, a személyiség tartalmainak és kibontakozásának kérdésessége.

A posztmodern kultúrában a modernitás általános jellemzői változatlanul érvényesek: a hagyományos (klasszikus) világkép válsága, az egyén (és így a művész) helyzetének problematikussága, valamint a nyelv kifejező erejének korlátozottsága. Mindehhez hozzájárul a posztmodern kultúrában: a modernizmus (főképp az avantgárd) általános kritikája, ill. korrekciója és újraértelmezése, a modernség és a tradíció kapcsolatainak keresése, a szubjektivitás és a személyi autonómia előtérbe kerülése, a kontinuitás és a történetiség szempontjainak érvényesítése, valamint a társadalmi élet egészében a konformizmus és a szolgáltató szerepkör általánossá válása.

Az irodalom posztmodern jelenségei: az intertextualitás, a szövegtípusok vegyítése, a nézőpontok és hangnemek váltogatása. A hangnem és a beszédmód személyes lesz, a regionális sajátosságok és színezetek a látótérben kerülnek és kifejeződnek, a történetiség és a szűkebb-tágabb helyi tradíciók is reflektorfénybe kerülhetnek. A kultúrtörténet korábbi szakaszai, mozzanatai mint a jelen identitás megértéséhez segítséget adó tényezők fontosak. Szerepet kap a kultúrtörténeti kontinuitás és a kultúra komplexitása, a különféle tudatformák (művészet, tudomány, teológia, pragmatika stb.) kölcsönviszonya. A posztmodern nyelvszemlélet kérdőjele miatt az irodalmi szöveg jelentése meghatározhatatlannak látszik, az újraolvasások és újraértelmezések a mű relativizmusát csaknem végtelenné növelik. Előtérbe kerül a szöveg poétikai megformáltsága. Az epikában a történet helyett szövegek újraírása, újraértelmezése, szövegek közti kapcsolatok keresése uralkodik.

 

Derrida (Jacques, 1930-) francia tudós, a posztmodern nyelvfilozófia megalkotója, a "logocentrizmus" lerombolója.

Doctorow (Edgar Laerence, 1931-) USA-beli író, a posztmodern irodalom irányzatainak (apokaliptikus filozófia és formai leleményesség: "metafikció"; tényszerűség: dokumentumszerű és áldokumentatív) egyik összegezője. Világhírű alkotása a Ragtime (1974), a Kohlhaas-történet átírása kapcsán az amerikai életminőség ábrázolása.

Eco (Umberto, 1932-) író, irodalomtudós. A posztmodern regényt teremti meg A rózsa neve (Il nome della rosa, 1980) c. művével: történelmi, bűnügyi, jelfilozófiai szálak alkotnak egységet. Esztétikai alapműve: A nyitott mű

Kundera (Milan) regényszerző és elméletíró; lételméleti, esztétikai és regényelméleti alapkérdéseket tárgyal. Művilága sokrétű. A Halhatatlanság c. regénye (Nesmrtelnost, 1990) a fikció és a művészi valóság szembeállítására épül.

Lem (Stanislaw, 1921-) lengyel regényíró, a sci-fi világsikeres alkotója. Műveiben a tudomány, a pszichológia és a morál kérdéseit vizsgálja, utópisztikus közegben.

 

A magyar irodalomban a posztmodern létérzés első számú kifejezője Tandori Dezső (1938-). Az Egy talált tárgy megtisztítása c. verseskötete (1973) az irányzat első jelentkezése a magyar lírában. Elemei: "konkrét költészet", metaforikus verskép, rajzvers, korjelzések és életrajzi tények, a szövegkép jelentéshordozó szerepe, utalások rendszere és bőséges asszociációk.

Orbán Ottó (1936-2002) a hagyományt és a modernséget ötvöző költő, műfordító. Versalkotó eszköze a metafora. Költeményei az utolsó évtizedében teltek meg posztmodern mozzanatokkal.

Szilágyi Domokos (1938-1976) a romániai magyar irodalom kiemelkedő tehetsége. Verseiben a modern ember távlatvesztését fejezi ki, de egyben a kételyeke való felülemelkedést és az önérzet méltóságát is. A magyar posztmodern versnyelv úttörője. Eszközei: szertelenül laza szabad vers, meghökkentő szókép, játék, pátosz, éles fordulatok, ősi költői formák, ollózás klasszikusokból. Újszerú kifejezésmódját a Búcsú a trópusoktól c. kötetcíme is jelzi (1969).

Oravecz Imre (1943-) költő és műfordító, költeményeiben mély személyesség fejeződik ki. A népköltészet és a néprajz is foglalkoztatja.

Petri György (1943-2000) költő, műfordító és újságíró. Verseiben pátosz és közönségesség keveredik.

Szilágyi Ákos (1950-) költő, műfordító és esztéta. Verseiben a hangköltészettel is kísérletezik.

Kukorelly Endre (1951-) költő, a modern kor értékválságának kifejezője, a kommunikáció torzulásainak leleplezője.

Garaczi László (1956-) költő, a kifejezésformák kísérletezője.

Parti Nagy Lajos (1953-) költő és drámairó, sokféle stílus művelője, a szatíra és a paródia területén is otthonos szerző.

Ottlik Géza (1910-1990) író, az Iskola a határon c. regényének (megj.: 1959) - életműve központi alkotásának - egyik alapkérdése a megértés és a nyelv lehetőségeinek korlátozottsága.

Esterházy Péter (1950-) a magyar posztmodern próza vezéralakja. Elbeszélő technikájának elemei: játék, irónia, anekdota, montázs, megidézés, utalások rendszere, önértelmezés és önhelyesbítés, valamint a metanyelv sokféle egyéb alkalmazása. Az életmű első csúcsa a Termelési-regény (kisssregény) című "ikerregény" (1979).

Temesi Ferenc (1949-) sajátos ábrázolásmódja a "szótárregény", ebben a módban írta az első számú alkotásának tekinthető Por c. alkotását is (1986-1987). Posztmodern vonásaiból: széttöredezett világkép, nemzeti történelem és családtörténet, a szövegtípusok váltogatása.

Márton László (1959-) író, posztmodern eszközökkel tagadja a tradíciókat.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.