Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szophoklész

2009.03.03

Szophoklész (Kr. e. 496 - Kr. e. 406)

Görög drámaíró

Kolónoszban született.

Gazdag családból származott, 16 éves ifjúként a szalamiszi győzelmet ünneplő karban szerepelt, magas állami tisztségeket töltött be. Egész életében rendkívül sikeres és népszerű költő volt, már 28 éves korában bemutatott első darabjával, az azóta elveszett Triptolemosz című tragédiával első díjat nyert, tizennyolcszor lett első a drámaversenyeken, és második díjnál rosszabbat soha nem kapott.

A görög „klasszikus triász” második tagja a sors kegyeltje volt, vagy - ahogy Szerb Antal mondja - az istenek és emberek kedvence. Az isteneké, mert jómódban és jó egészségben közel száz esztendőt élt, s költői ihlete az idő múlásával nemhogy apadt volna, de késő öregkorárig újabb és újabb forrásokkal gazdagodott. Kedvence volt az embereknek is, akik egyéniségét éppúgy szerették, mint költészetét.

Több dramaturgiai újítás fűződik a nevéhez: a színészek számát kettőről háromra, a kar tagjainak számát tizenkettőről tizenötre emelte, és Arisztotelész szerint ő alkalmazott először díszleteket. Hosszú élete során mintegy 120 darabot írt, melyek közül, a sok - zömmel papiruszon előkerült - kisebb-nagyobb töredéket leszámítva, teljes terjedelmében mindössze hét maradt ránk.

Legrégibb az Aiasz című tragédia lehet, bemutatásának évét azonban nem ismerjük. Homéroszból kiindulva dolgozza fel a mondát, amelyben a főhős, Aiasz, afeletti haragjában, hogy Akhilleusz fegyvereit nem neki, hanem Odüsszeusznak ítélték, meg akarja ölni a görög vezéreket. Athéné azonban tébolyt bocsát rá, s őrületében juhokat öldös, abban a hitben, hogy a vezéreket öli. Kijózanodva kétségbeesett szégyenében öngyilkos lesz. Agamemnón és Menelaosz még eltemetését sem akarja megengedni, végül azonban Odüsszeusz közbelépésére engednek.

A Trakhiszi nők című drámájának bemutatási dátuma ismeretlen. Déianeira, Héraklész felesége férjét várja haza, de Héraklésszel egy szép, fiatal rabnő is érkezik. Déianeira, hogy visszaszerezze férje szerelmét, a férjétől az ő védelmében megölt Nesszosz kentaur vérével bekent ruhát küld Héraklésznak, jóhiszeműen, mert a haldokló kentaur azt mondta: szükség esetén ezzel nyerheti vissza férje szívét. A ruha azonban halálra marja a hőst. Déianeira kétségbeesésében öngyilkos lesz. A darabot Héraklész fiának, Hüllosznak az égre szórt keserű panasza zárja.

Oidipusz király (bem. 430 és 426 közt?): Oidipusz, aki tudtán kívül megölte apját, Laioszt, és anyját, Iokasztét vette feleségül, köztiszteletben álló királya Thébának, példás családapa, derék ember. Ezt hiszi mindenki, ő maga is, mígnem a delphoi jósda parancsára el nem kezdi keresni elődjének, a meggyilkolt Laiosznak a gyilkosát. Előre átkot mond rá, s vad szenvedéllyel keresi az igazságot, míg a látszatok szertefoszlanak, és kiderül, hogy gyilkos és vérfertőző. Iokaszté öngyilkos lesz, Oidipusz megvakítja magát és vak koldusként hagyja el a várost, melynek királya volt. Szophoklész e művével megteremti az analitikus dráma modelljét.

Szophoklész Antigoné 441-442 című tragédiájának tárgyát a thébai mondakörből vette. A Labdakidák tragikus sorsát feldolgozta az Oidipusz király és az Oidipusz Kolonoszban című műveiben is. A három alkotás azonban a közös témakör és az egyes szereplők azonossága ellenére sem nevezhető trilógiának. Mindhárom tragédiának önálló problémaköre, konfliktusrendszere van, s megírásuk időben is messze esik egymástól.

Arisztotelész Poétika című művében a tragédia kezdetéről azt írja, hogy olyan pontról van szó, „mely nem következik szükségszerűen valamiből, de ami után más következik”. Az Antigonénak tehát nem tárgya a teljes mondakör, nem motiválja a konfliktust annak megítélése, hogy a két fivér, Eteoklész és Polüneikész apjuk halála után hogyan egyezett meg az uralkodás módjában, s ki szegte meg a szerződést.

Az Antigoné 1353 sorból álló tragédia, melyet prologosz (a kar első bevonulását megelőző rész), parodosz (a kar bevonuló éneke), 5 epeiszodion (a teljes kardalok közti párbeszédes rész), 5 sztaszimon (álló helyzetben előadott kardal) és exodosz (a kivonulás, ami után már nincs teljes kardal) tagol. A dráma hagyományos szerkezeti elemeit használva Szophoklész műve a következőképpen épül fel:

Expozíció (prologosz 1-99. sor és parodosz, 100-161. sor): Antigoné elmondja húgának, Iszménének Kreón döntését, mely szerint testvérüket, a városra támadó és a harc során elesett Polüneikészt nem szabad eltemetni. Kéri Iszménét, hogy a parancs ellenére adják meg a végtisztességet bátyjuknak. Iszméné elutasítja a kérést. A kar a háború végét, a győzelem napját üdvözli.

Bonyodalom (1-3. epeiszodion és 1-3. sztaszimon, 162-780. sor): Kreón megerősíti törvényét. Az őr elővezeti Antigonét, aki nem tagadja tettét. Kreón fia, Haimón hiába próbálja jobb belátásra bírni apját, az ragaszkodik a büntetéshez. Iszméné is vállalná a tettet, de Antigoné ridegen elutasítja.

Tetőpont (3. sztaszimon a hozzá kapcsolódó gyászénekkel, 781-882. sor): Antigoné saját sorsán kesereg.

Válság (4. epeiszodion, 4. sztaszimon, 883-987 .sor): Kreón döntése végleges, a hősnő búcsúzik életétől, a kar példákat említ a mitológiából Antigoné sorsára.

Késleltetés (5. epeiszodion, 5. sztaszimon, 988-1154. sor): Teiresziász hatására Kreón engedélyezi a temetést és visszavonja a halálos ítéletet.

Katasztrófa (exodosz a hozzá kapcsolódó gyászénekekkel, 1155-1353. sor): Hírmondó számol be a sírnál történtekről: Antigoné öngyilkos lett, Haimón előbb rátámadt apjára, majd leszúrta magát. A hír hallatán Eurüdiké, Kreón felesége öngyilkos lesz. Théba uralkodója a csapások súlya alatt összeomlik.

Az Antigoné kiemelt helyét Szophoklész életművében és a világ drámairodalmában az mutatja, hogy egyike a legtöbbet értelmezett tragédiáknak. A továbbiakban (legelterjedtebb, legismertebb értelmezési lehetőségeket mutatjuk be.

Hegel német filozófus értelmezése szerint a műben kétféle törvény, elv ütközik össze Kreón írott törvénye a város, a nagyobb közösség érdekeit védi, hiszen nem lehet ugyanazzal a mércével mérni azt, aki védte, illetve aki támadta a várost: „Így tartom én helyesnek, s míg én itt vagyok, / A jók jutalma bűnös kézre nem kerül” (207-208.) Antigoné az istenek íratlan törvényét vallja, a család, a kisebb közösség érdekében: „Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő / Lehet, mely engem istenek nem változó / Íratlan törvényét áthágni kényszerít. / Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az, De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll” (453-457.).

Hegel Esztétika című művében kifejtett álláspontja értelmében mindkét szereplőnek igaza van a maga által képviselt erkölcsi és világnézeti szemszögből. Közös a két főszereplőben az elvekhez való makacs ragaszkodás, a saját igazába vetett vak hit, a gőg, a hübrisz. A tragédia azért következik be, mert elveinek megsértése nélkül egyik sem képes a másik igazát elfogadni. A német filozófus jól látja, hogy az eszményi állapot a két törvény egybeesése lenne, de az Antigoné nem igazolja az álláspontját, mely szerint a hősnő és Kreón igazsága azonos érvényű és érdekű lenne. Hegel a dialektikát erőlteti rá a tragédiára, s ezért jut a mű világától idegen következtetésre.

A görögség hitvilága és erkölcsi elvei alapján a holtakat el kell temetni. A halott lelke Hadész tulajdona. A hantolatlan test Teiresziász szerint fertőzést okoz („A város ezt a bajt miattad szenvedi, / Mert avval (ti. fertőzéssel) vannak telve mind a szent helyek”, 1015-1016.).

A temetetlen ember bolyongásra ítélt lelke árt az élőknek, az Őr szerint „Úgy látszik, volt, ki ezt megvonni tőle félt” (256.). A szereplők közül „Kreón egyetlen szempontból sem tartja érvényesnek a temetésre vonatkozó kötelezettséget. A Kar csak érzékeli, hogy az istenek akarják a temetést [...] Az Őr csak homályosan sejti az istenek szándékát [...] Iszméné csak a parancs mindenek felettiségét nem érzi át [...] Teiresziász, akit nem személyesen érint a kötelezettség, az eszével tudja - Antigonénál is pontosabban -, hogy miért kívánják az istenek, hogy a szertartás megtörténjék” (Bolonyai Gábor).

Kreón azt vallja, hogy az ember tetteit, cselekedeteit a haszon, az érdek, a pénz irányítja. Első megszólalásakor a Karvezetőnek már arról szól, hogy az ember a halál lehetőségét is vállalja, ha csöppnyi esélye van az anyagi nyereségre: „Az várna rá, még- is, hol nyerni van remény, / Saját vesztébe is rohan sok vakmerő” (221-222.). Az emberek a legfőbb értéknek a meggazdagodást tekintik: „Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb / Gonosz...” (295-29ó.). A pénzért az ember eladja saját lelkét is, s a kapzsiság csak bajt okoz (326.; 331.). Kreón nemcsak Antigonét, Iszménét és a Kart vádolja azzal, hogy az érdek vezérli tetteikben, hanem a jós Teiresziászt is: „De sok hatalmas ember elbukott, öreg, / Csúfos bukással, mert attól hasznot remélt” (1045- 104ó.).

Az Antigoné által hirdetett, önmagának vallott emberkép az önzetlenséget és szeretetet állítja a középpontba: „Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak” (523.). A két felfogás kibékíthetetlen ellentétben áll egymással.

Árnyalja Antigoné és Kreón ellentétét a nemek különbözősége is. Iszméné a prologoszban azzal menti gyávaságát, hogy a nők nem szállhatnak szembe a férfiak akaratával: „Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk. / A férfiakkal nem tudunk megküzdeni” (61-62.). Kreón is természetesnek veszi, hogy csak férfi lehetett, aki megszegte parancsát, hiszen a Szophoklész korabeli Athénban a nők nem voltak teljes jogú állampolgárok: „Mit mondasz? Férfi hát akadt ily vakmerő?” (248.) Amikor megtudja, hogy Antigoné volt, aki eltemette Polüneikészt, a sértett férfi gőgje szól belőle: „Ő lenne férfi, és nem lennék férfi én, / Ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül” (484-485.). Amikor Antigoné a szeretetre hivatkozik, Kreón válasza a férfi és nő közötti társadalmi különbségre utal: „De míg én élek, nem lesz asszony itt az úr” (525.). Haimónnal folytatott vitájában a legnagyobb bűnnek azt tartja, hogy a város rendjét asszonykéz bontotta meg: „Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak, / De asszony rabjának ne mondjanak soha!” (679-680.)

Szophoklész tragédiájában hatalom és erkölcs összeütközését is ábrázolja, s ezzel megteremti a mindenkori politikai dráma modelljét. Kreón a városlakók érdekében korlátozza a közösség tagjainak szabadságát. A testvérháború után létrejövő békét akár a jogok csorbításával is védeni kell. Különösen akkor, ha Thébában még mindig vannak olyan emberek, akik az új király ellen lázítanak („...régóta vannak itt / Oly férfiak, kik ellenem lázítanak” (289-290.). E törekvést a közvéleményt jelképező Kar is támogatja. Antigoné száll szembe csupán a paranccsal, hiszen az sérti az emberi lelkiismeret és szabadság jogát. Ő mutat rá először arra, hogy a polgárok csupán félelmükben nem emelik föl szavukat Kreón ellen: („Itt is dicsérnének szivük szerint ezek, / Ha félelem nem volna nyelvükön lakat.” 504-505.) Haimón már azzal érvel, hogy a nép Antigoné mellé állt, és „siratja már a város ezt a lányt” (593.). Ő vágja apja szemébe a zsarnokság igaz vádját: „Nem város az, mi egy ember tulajdona” (737.). Teiresziász már csak megerősíti mindezt: az igazsága mellett eltökélten kiálló Kreón a város bizalmát elvesztve zsarnokká vált. Antigoné pedig csak halálával tudja felmutatni az ön- kény előtt meg nem hódoló szabadság eszméjét.

George Steiner amerikai irodalomtörténész szerint a mű konfliktusa nem Antigoné és Kreón között húzódik. A hősnő már első szavaival megmagyarázhatatlanul tragikus sorsára utal: „Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem, / Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után / Kettőnkre, kik még élünk, nem ha1mozna Zeusz?” (1-3.) Antigoné tehát el nem követett bűnökért vezekel és szenved: „Hiszen, ki annyit szenvedett, miként magam, / Amíg csak élt, halálával mit veszthet az?” (4ó3-4ó4.) A kar a második sztaszimonban a Labdakidák végzetét idézi fel, ezzel indokolja a címszereplő sorsát. Antigoné előtt két lehetőség áll: elviseli, illetve állandóan menekül végzete elől, mint teszi azt Iszméné, vagy elébe megy tragikus sorsának, így mutatva föl a világot, emberi életeket irányító isteni törvények embertelenségét. A Kreón parancsa elleni lázadás tehát csak lehetőség minderre. Ezt ismeri föl a Kar, amikor értékeli Antigoné tettét: „Bátorságod messze ment, / Diké büszke orma ellen / Mertél törni, gyermekem, / S most atyád sorsában osztozol” (853-857.). (Diké az igazság istenasszonya.)

A kitartó, az isteni végzettel és emberi törvényekkel is szembeszálló Antigoné, miután teljesítette küldetését, magára marad. A Karnak számot vet mindazzal, amit fájdalmas itt hagynia: a szerelemmel, az anyasággal, az élet szépségeivel. A sziklasírba zárva, a fájdalom és szenvedés elől a halálba menekül. Emberi gyengeségében magasztosul fel, bukása mindannyiunk számára átélhető és katartikus élménnyé válik.

Már az ókorban, de a modern irodalomban is kedvelt témát dolgoz fel az Élektra című tragédiában. Ma is vitatott, hogy Euripidész vagy Szophoklész Élektrája e a korábbi. Tárgya azonos azzal és Aiszkhülosz Áldozatvivők című darabjáéval, csak míg Aiszkhülosz a bosszúistennők megjelentetésével Oresztész tette után szándékosan kiélezi a problémát, hogy azután lenyűgöző megoldását adja, Euripidész pedig hasonlóan jár el, hogy megoldatlanul hagyja, Szophoklész Aigiszthosz megölése után egy háromsoros karrésszel hirtelen befejezi a darabot: ami utána jön, arról nem beszél.

Aiszkhülosz és Euripidész által is dramatizált témát dolgoz fel a Philoktétész (bem. 409.). Philoktétész gyűlöli a görög sereget, amely őt kígyómarta sebével magára hagyta Lémnosz szigetén, s csak haza vágyik. A görögök viszont csak Philoktétész Héraklésztől kapott nyila segítségével tudják Tróját elfoglalni, s a hős is csak Trója alatt gyógyulhat meg kínjaiból. Hiába próbálja azonban Odüsszeusz és Neoptolemosz csellel, erőszakkal vagy rábeszéléssel rábírni, hogy menjen velük, Philoktétész nem tágít, s csak a darab végén megjelenő Héraklész szavára indul el.

A költő hattyúdala maradt az Oidipusz Kolónoszban (bem. Szophoklész halála után). Oidipusz vak koldusként érkezik az Athén melletti Kolónoszba, csak két leánya, Antigoné és Iszméné van vele. Városát, Thébait azonban az elűzött Polüneikész részéről támadás fenyegeti. Egyszerre mindkét fél az addig eltaszított Oidipusz támogatását keresi, mert egy jóslat szerint az a fél győz, amelyik mellé ő áll. Kreón erőszakkal, Polüneikész könyörgéssel próbálkozik: hasztalan. Thészeusz, Athén királya befogadja az aggot, megvédi Kreón erőszakától, s Oidipusz, győzhetetlenséget jósolva a földnek, melyben sírja lesz, titokzatosan eltűnik.

Szophoklész egyetlen ismert komikus alkotása a Nyomkeresők, töredékesen fennmaradt szatírdráma, mely arról szól, hogyan keresik a szatüroszok Apollón barmainak tolvaját, aki nem más, mint a lantot feltaláló Hermész.

Szophoklész életének nagy része az athéni demokrácia virágkorára esik. Athén Periklész vezetésével nem csupán a politika, de a kultúra területén is nagyhatalom lett. Olyan nagyhatalommá, amelyet a tragédia színpadán Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész, a komédiában Arisztophanész, a történetírásban Hérodotosz és Thuküdidész, a filozófiában a szofisták, Szókratész és a fiatal Platón, a képzőművészetben Pheidiász fémjelez.

A ragyogó felszín mögött azonban egyre érezhetőbbek voltak azok a megoldatlan kérdések, ellentmondások, melyek a századvég válságához vezettek. Ez teszi Szophoklész világlátását is olyan tragikussá. Vajon nem jogosult-e Aiasz lázadása egy olyan közösség ellen, melyet Agamemnón és Menelaosz vezet? Lehet-e egyesíteni még egyén és közösség - igazában közös - érdekeit (Philoktétész)? Vajon a józan és helyesnek tartott államrend valójában nem embertelen-e (Antigoné)? Vajon az ünnepelt cselekedeteknek nincsenek-e szörnyű következményeik (Elektra)? Az emberek tetszetős látszatok világában élnek, azokhoz ragaszkodnak, mert a valósággal szembenézni iszonyú (Oidipusz). És mégis ez az állam, az athéni demokrácia az, mely eszméiben, és viszonylagosan a megvalósításban is a legemberibb (Oidipusz Kolónoszban). Szophoklész érzi, tudja a fennálló ellentéteket, tudja, hogy az athéni demokrácia ezeket nem oldja meg, csak elfojtja. A robbanni készülő belső feszültség és a tökéletes, klasszikusan harmonikus megformálás egysége teszi darabjait oly lenyűgözőekké.

Első magyar átdolgozója (valószínűleg a görög szöveg szemmel tartásával) Bornemisza Péter volt: Élektra 1558; a Philoktétész első felét a fiatal Arany is lefordította 1843-44. A két Oidipusz-tragédiát Babits Mihály ültette át magyarra.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.