Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Barna medve

2009.03.05

Barna medve (Ursus arctos L.)

A mi közönséges medvénket mindenki ismerni véli, pedig a szakemberek még mindig nem tudtak megegyezni, a különféle változatokat egy fajba sorolják-e, vagy több fajra osszák. A medvéknél ugyanis nemcsak a szín van rendkívüli változásoknak alávetve, hanem a koponya is (Schäff, Arch. f. Naturg. 55. évf.). Egy bizonyos vidékről származó egyedeket és egy távoli vidék egyedeit rendesen jól meg lehet különböztetni a szín alapján, de ha a közbeeső alakzatokat vesszük és azt a tág határt, melyen belül a változások végbemennek, akkor az egyes alakzatok elhatárolása nehéz. A tibeti Ursus arctos pruinosus Blyth, Tafel szóbeli közlése szerint előfordul majdnem egészen fehér és csaknem teljesen fekete változatban is. A Himalájában élő Ursus a. isabellinus Horsf. faji állandóságában már Blanford is kételkedett. Ha még idevesszük a nagyon világos Ursus a. syriacus H. E.-t Szíriából és a kaukázusi Ursus a meridionalis Middet, akkor az eltérő színű középázsiai és európai medvék közötti ellentéteket, legalább a szín dolgában, áthídaltaknak tekinthetjük. Az életmód is változó a lakóhely szerint. Így pl. az említett Ursus a. pruinosus üregi nyúlon kívül alig eszik mást, mások pedig tisztán növényi részekből élnek. Hogy a medvéknek faj szerint való felosztása mily nehézségekkel jár, abból tűnik ki leginkább, hogy még az európai medvéknél sem sikerült ebben a tekintetben megállapodásra jutni. Ezért legcélszerűbb, ha egész Európára egy fajt veszünk, mely több alfajra osztható. (Lydekker, "Proc. Zool. Soc., London, 1897.)
Ez a faj a barna medve (Ursus arctos L.), rendkívüli változásoknak van alávetve, különösen ami a bunda színét és főként a koponya alakját illeti. Az általában, különösen télen dús bundája, mely az arc körül, a hason és a végtagok mögött hosszabb, mint a test többi részén, hosszabb, vagy rövidebb, egyszerű, vagy göndör szőrökből áll. Színe a feketésbarnától a sötétvörösig és sárgásbarnáig, vagy a feketésszürkétől és ezüstszürkétől a fakó sárgásbarnáig minden árnyalatot felvehet. A fiatalabb példányokon gyakran látható fehér nyakörv sokszor késő öreg korig is megmarad, vagy kiújul. Arcorra többé-kevésbbé megnyúlt, a homlok bizonyos mértékben lelapított. Törzse hol igen zömök, hol meg kissé karcsú, a lábszárak hossza változó. A barna medve 1-1.25 m marmagasság mellett 2-2.2 m testhosszúságot érhet el, amiből 8 cm esik satnya farkára. Súlya 150-250 kg között váltakozik, de erős és kövér medve 350 kg-ot is nyom; a hízott medve hája maga 50-100 kg súlyú, de volt rá eset, Krementz szerint, hogy 140 kg-on felül volt.
Ha az összes említett formákat egy fajba sorozzuk, akkor elterjedésük köre Spanyolországtól Kamcsatkáig és Lappföldtől s Szibériától a Libanonig és a Himalája nyugati részéig bővül. Európában a szárazföldi medve jelenleg még majdnem az összes magas hegységekben megtalálható: a Pireneusokban, a Kárpátokban, Erdély határhegyeiben, a Balkán-hegységben, a Skandináv-Alpokban, a Kaukázusban és az Ural-hegységben és ezek nyúlványaiban, továbbá az említett hegységek környékén, egész Oroszországban, Észak- és Közép-Ázsiában, a steppeket kivéve, végre Szíriában, Palesztinában, Perzsiában, Afganisztánban, a Himalájában kelet felé Nepalig és Afrikában talán az Atlaszban. Igen gyakori Orosz- és Svédországban, Norvégiában, Erdélyben és a Duna országaiban, Törökországban, Görögországban, nem ritka Krajnában és Horvátországban, Spanyolország és Olaszország hegyes vidékein. Igen ritka már Tirolban, majdnem teljesen kipusztult Franciaországban és Ausztriában. Teljesen kiirtották Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Nagybritanniában és Svájcban. Egyes eltévedt példányok megjelennek olykor-olykor Karintiában, Stájerországban és Morvaországban.
A barna medve tartózkodási helyül nagy, összefüggő, nehezen megközelíthető erdőségeket választ, melyek bogyókban és gyümölcsfélékben bővelkednek. Legnagyobb ellensége, az ember elől a fák gyökérzete közt levő üregekbe, sziklahasadékokba, sötét, áthatolhatatlan sűrű bozótokba és száraz szigetekkel bíró ingoványokba húzódik.
A medve, termetére nézve Európának legesetlenebb és legnehézkesebb ragadozója és éppoly ostoba fajankó, mint legközelebbi fajrokonai. De mozdulatai mégsem olyan ügyetlenek, mint amilyeneknek gondolná az ember. A medve járásközben az egy oldalon levő végtagjait egyszerre emeli fel; ezáltal otrombán ingadozónak és cammogónak tűnik a járása; futása gyors ügetés, az embert könnyen utóléri; egyébként is elég gyorsan és ügyesen mozog. Hátsó végtagjai valamivel hosszabbak, mint a mellsők, ezért hegynek is jól fut, aránylag gyorsabban, mint sík terepen; hegyről lefelé csak lassan tud futni, különben könnyen bukfencet vetne. Csak a talp hámlásának idején esik nehezére a járás. Jól érti az úszást, ügyesen mászik, de öregebb korban, mikor már túlnagy és nehéz a teste, nem igen szokott fára mászni, síma törzsű fákra legalább is nem. Hatalmas ereje, erős és kemény karmai nemcsak a fára való mászásban segítik, hanem még azt is lehetővé teszik, hogy elég meredek sziklafalakon is felkapaszkodhassék.
Érzékszervei között valószínűleg a hallás és szaglás a legfejlettebb. Látása nem valami jó, habár szemei nem mondhatók rosszaknak. Ízlése is elég fejlett. Krementz számos kísérlettel vizsgálta az érzékszervek finomságát. Szerinte a medve erdőben 70 lépésről hallja meg a ravasz felhúzásánál keletkező csattanást. Ujjnyi vastag száraz ág eltörését 135 lépésről, a halk füttyöt pedig 60 lépésről veszi észre. A téli szállásán levő medve 210 lépésről vette észre a hócipőben szél ellen igen óvatosan közeledő megfigyelőket. Krementz szelidített medvéi szabadban 60-70 lépésről ismerték meg gazdájukat, de 80-100 lépésig nem láttak jól. A fűbe tett mézeskenyeret 30 lépésről megszimatolták, ha pedig mélyen bedugták a vakondtúrásba, akkor 20 lépésről.
A medvék szellemi képességeit már régóta kedvezően ítélték meg. Tény azonban, hgy a medve jellemzésénél nagyobb befolyása volt a szubjektív érzésnek, mint a tapasztalatnak. A medve mindenesetre mulatságos, de sem jóindulatúnak, sem szeretetreméltónak nem mondható. Értelem dolgában alacsony fokon áll, meglehetősen ostoba, közömbös és lomha. Bátorságot is csak akkor tanúsít, ha nincs más menekvés. Jóindulata is csak annyiban áll, hogy nem oly hajlamos a ragadozásra. A megjelenésével felkeltett rokonszenvet is inkább csak alakjával szerzi meg. A medvét fogazata nem utalja kizárólag élő zsákmány megszerzésére, ezért csak ritkán él rablásból. Aki jól megalapozott véleményt akar alkotni, annak figyelmét nem kerülheti el az az igazság, hogy nemcsak egyes egyedek természete lehet nagyon különböző, hanem az életkörülmények megváltozása miatt a különböző vidékeken élő medvék összessége is más és más természetű lehet. Ezt igazolják a taasztalatok.
Krementz főerdész 1888-ban megjelent, igen tanulságos munkájában leírja a rokitnói mocsarakban élő medvékről hosszú éveken át szerzett tapasztalatait. Hangsúlyozza, hogy megfigyelései nem használhatók fel más vidékeken élő medvék jellemzésére. "A medve, - írja Krementz, - általában nem mondható kegyetlennek, vagy vérszomjasnak. Ha vérszomjas volna, naponként ki tudná ezt valami módon mutatni, alkalma van elég és felmerülhetne a kérdés, hogy roppant testi erejét tekintve, nem kellene-e jobban üldözni. Sohasem tapasztaltam, hogy kóborlásai közben megtámadta volna az útjába került embert. Ellenkezőleg, a legtöbb esetben maga menekül, vagy pedig ereje tudatában ügyet sem vet a Föld nyomorult lakójára s bosszúságát színlelt támadással, rövid, szaggatott dörmögéssel mutatja. A medve természete inkább jóindulatú, de sohasem szabad megbízni benne; nem szereti, ha ingerlik, vagy ha nyugalmában hirtelen zavarják. Jó adag hidegvér van benne
"Bizalmatlanságát sohasem veszti el, ez a medve legjellemzőbb vonása, ez irányítja minden cselekedetét. Aki valaha szabadon élő medvét nevelt és vele sokat foglalkozott, annak figyelmét nem kerülhette el, hogy milyen bizalmatlanul ügyel minden cselekedetet és mozgást és hogy látszólag egykedvűn, de a valóságban gyanús szemmel követi az ember minden lépését és ha feléje közeledik valaki, mindig úgy iparkodik, hogy oldalt, vagy hátrafelé kitérhessen. Meg kell még említenem azt a gyakran előforduló esetet, hogy a medve szállása körül megforduló erdőkerülőt addig követi nyomon, míg biztos benne, hogy nem fenyegeti veszély s csak akkor tér vissza tanyájára. A medve cselekedetei, éppen bizalmatlan természete miatt, kiszámíthatatlanok. Ebben keresendő annak oka is, hogy soha teljesen meg nem szelidíthető és hogy vadászatoknál a legnagyobb óvatosságra van szükség. A medvének emberekkel, leginkább bogyó- és gombaszedőkkel, vagy favágókkal való találkozása majdnem mindig békés szokott lenni, legfeljebb egy dörmögéssel, vagy legrosszabb esetben néhány kevésbbé gyengéd pofonnal intéződik el. Legtöbb esetben a medve menekül. Egyébként a medve nem igen dicsekedhet bátorsággal; csak ha szorult helyzetben van, különösen mikor vadászatok alkalmával a kutyák és a vadászok zsákucába szorítják, akkor, hogy menekülhessen, sokszor bátran nekiront az embernek; mellső lábaival a hóba taszítja és ha lehet, még karmaival is megsebzi. Tavaszkor általában azok a medvék szokták a lábasjószágot pusztítani, melyek soványan feküdtek le téli álomra. De megfigyeltem, hogy ez a rossz tulajdonság csak egyes medvecsaládoknak, azokban is csak egyes medvéknek sajátossága és hogy ez a tulajdonság öröklődik. Így a schitini nagymedve-pagony majdnem minden törzsmedvéje ragadozó és gonoszságukat különösen vadászatoknál mutatják ki. Bár a többi erdőkerületben is eltűnik évente néhány darab marha, de a medvék általában szelídebbek. Az előbb említett erdőkerület medvéi közül egyeseket évekig figyeltem és jól ismertem. Voltak köztük egyenesen vérszomjas medvék, melyek még olyan évszakokban is alaposan éreztették ezt a rossz tulajdonságukat, mikor más táplálékban sem volt hiány. Egyik medve 1871 júliusában a pagony déli részén kezdte a vérengzést és észak felé haladva 23 drb. szarvasmarhát pusztított el egy nap alatt, a nélkül, hogy csak egyből is evett volna. Ugyanezen év augusztusában pedig ismét egy napon 8 darabot ölt meg.
Érdekes adatokat közöl Steller arról, hogy hogyan éltek a medvék a XVIII. század első felében, az általuk lakott terület északkeleti határán. "Kamcsatkában megszámlálhatatlan mennyiségben, nyájakba verődve csatangolnak a medvék a földeken. Ha nem lennének olyan szelídek, békések és nyájasak, mint sehol a világon, akkor kétségtelen, hogy már egész Kamcsatkát tönkretették volna. Ősszel behúzódnak a hegyekbe a folyók forrásvidékére; téli álmukból felébredve, tavasszal, pedig csapatostul ereszkednek le a hegyekből. Megjelennek a folyók torkolatánál, végig állják a partokat és halakat fognak. Halbőség idején csak a hal fejét eszik meg, mint a kutya. Ha lerögzített hálóra bukkannak, akkor kihúzzák és kiszedik belőle a halakat. Ősszel, mikor a halak az árral szemben felfelé vonulnak, követik őket egészen a hegyekbe. Ha a bennszülött medvével találkozik, messziről megszólítja és rábeszéli, hogy tartson barátságot. A leányok és az asszonyok egyáltalán nem zavartatják magukat, ha tőzegen eperszedés közben medvével találkoznak. Ha feléjük megy a medve, csak az eperszedés kedvéért teszi; ezt elveszi és megeszi. Máskülönben nem támadják meg az embert, még akkor sem, ha álmukat zavarja. Ritkaság, hogy a medve megtámadja a vadászt, még sebesülve sem. De olyan szemtelenek, hogy tolvaj módjára betörnek a házakba és mindent átkutatnak, amihez hozzájutnak.
Ha csak egyetlen pillantást vetünk a medve fogazatára, mindjárt kitűnik, hogy a medve mindentevő és hogy inkább növényi, mint állati táplálkozásra szorul. Fő tápláléka növényi eredetű, állati táplálékból hónapokig is megelégszik bogarakkal, csigákkal és hasonlókkal. Megeszi a fiatal, csírázó rozsot, legel a kövér fűben, nem veti meg az érőfélben levő gabonát, a rügyeket, gyümölcsféléket, makkot, szamócát, gombát s más hasonlókat sem, ezenkívül hangybolyokat is feltúr, s jóllakik bábokkal és öreg hangyákkal; az utóbbiak sajátos savanyú ízét igen kedveli. Néha kiszimatol egy méhkast, melyben örömmel fogadott ínyenceledelére talál. Krementz elbeszéli, hogy a medve feltűnő biztonsággal talál a sok mézet tartalmazó kaptárakra. A méhek támadását egykedvűen veszi. Fájdalmában dörmög, ide-oda hengeredik és talpával kísérli meg a támadók lesöprését. Ha már nagyon kellemetlenül érzi magát, az erdőbe, vagy a vízbe megy, de előbb-utóbb visszatér, hogy a kedvelt csemegéért újra felvegye a harcot.
A Bureja-hegység erdőségeiben júniusban és júliusban még nincs érett bogyó, ezért a széltől kidöntött fákat megfordítja és ezeknek korhadt felében rovarok és ezek álcái után kutat. Az ilyen megfordított fatörzsek és a feldúlt hangyabolyok elárulják a medve tartózkodási helyét. Amint érni kezdenek a bogyók, elkezd a bogyótermő fák után járni. A fiatalabb fákat egyszerűen földig lehajtja, hogy a bogyókhoz juthasson. Ha a gabona szemképződése megindul, felkeresi a szántóföldeket, főként a zab- és tengeritáblákat, letelepszik és ülve csúszik végig a szántóföldeken, hogy kényelmesen kaphassa be a kalászokat. Ilyenkor egy éjszaka leforgása alatt nagy területeken megsemmisíti a vetést. Az őszi hónapokban a tölgy- és bükkerdőkben jár makk után, Szibéria erdőségeiben pedig a cirbolya termését szedi össze. Radde tudósítása szerint még fel is mászik a cirbolyafenyőre és letöri a sudarát, mert ezen van a legtöbb toboz. Ha a táplálék már szűkiben van, vagy ha nincs ivóvize, mert a mackó úr nagy ivó, akkor még a törzspéldányok is messzire elkalandoznak. Még az emberi hajlékokig is elmerészkednek, s lógó nyelvvel keresik az alkalmat, hogy égető szomjukat olthassák. Vándorlásra indul a medve akkor is, ha valahol nagyon kedvére való gyümölcs terem nagy mennyiségben. "A gyümölcsféléken és mogyorón kívül legjobban szereti a makkot, - mondja Krementz - ez után, ha valahol bőségben van, meszire is elmegy. Nagy tölgyesekben sokszor hatalmas csapatokba verődnek a medvék. A medve a makktól és hajdinától nagyon meghízik; a hús, bogyók, gyümölcsfélék és a zab kevésbbé táplálják.
A törzsmedvének, azaz bizonyos vidéken állandó lakóhellyel bíró medvéknek életét így írja le Krementz: "A medve nappali barangoláskor igen figyelmes, nem siet, hanem kényelmesen cammog. Ha valami gyanusat vesz észre, vagy gyorsan elkotródik, vagy megáll, figyel jobbra és balra, fejét felemelve, forgatva hallgatódzik és néha leül húsos alfelére. Nyakát kinyujtja, fejét felemeli és jól szemügyre veszi a gyanús tárgyat; azután vagy odébb áll, vagy rádörmög és nagy ívben megkerüli, a nélkül, hogy tekintetét levenné róla. Amilyen kíváncsi, mindent körülszaglász és megnéz. Néha fára is mászik, koronájában elhelyezkedik, kémlelődik és szemlét tart. Ha nem háborgatják, pontosan betartja napirendjét és a pagony ugyanazon helyén, napról-napra ugyanabban az órában jelenik meg, úgyhogy medveismerő erdőkerülők olykor egészen pontosan meg tudják mondani, hogy az általuk ismert medvék a nap bizonyos órájában hol tartózkodnak. A medvét napi útját követni és megfigyelni szinte lehetetlenség. A vele való véletlen találkozás, vagy a kedvelt tartózkodási helyeken, pl. az itatóknál való bevárása oly kevés időt ad a megfigyelésre, hogy a medve életmódjáról némely tekintetben csak igen keveset tudunk. Bizonyos tekintetben világosságot derítenek a medve életmódjának homályos részleteire a friss dérben vagy harmatban látható nyomok, ha ezeket követjük. Egy ilyen nyomozást írunk le a következőkben.

Egy közepes medve kora reggel átvágott a réten. A rét szélén fekvő fenyőtörzset megforgatta, egyes helyeken felkaparta alatta a földet, s férgek, bábok és álcák után kutatott. A kétéves fatörzs kérgét több helyen felhasította és a korhadt részben levő álcákat bekebelezte. További útját az erdőn át a feltúrt lehullott falevelek, a szétdobált hangybolyok, a felforgatott kéregdarabok és ölfa, továbbá fekete és vörös áfonyában, valamint gombában tett lakmározás nyomai jelezték. Egyes helyeken erősen feltúrta a földet és a jávorszarvas frissen elhullatott ürülékét és ennek nyomán cammogott tovább. Majd egy erdőirtás felé vette útját, ezen 100 lépésnyire végig is ment, de balra kanyarodva, újra az erdő felé tartott, amerről jött. Egy ugrással az erdőben termett, s néhány császármadárra vetette magát, amit a madarak gyors menekülés közben elvesztett tollai mutattak. Azután ismét az irtásnak vette útját, végigment rajta, a nélkül, hogy valami említésre méltót cselekedett volna, majd megint bevonult az erdőbe, egy mogyoróbokorról üreges tölgyfa nyílását kezdte tágítani fogaival és karmaival, hogy a vadméhek mézéhez férhessen. Fekete áfonyát evett, megszaglászta egy borzlyuk bejáratát, majd pedig a füves tisztáson fel-le futkosott. Az újabb kutatás fiatal nyírfajdok nyomát derítette fel, ezek után indult. Innen nedves, sűrű cserjés égerfa-irtáson vonult át, majd az öreg fenyvesbe lépett, kiürítette beleit, lehántotta egy elhalt fenyő kérgét, felkaparta a földet, leült, s úgy látszott, hogy mellső lábain ide-oda himbálódzott, mert talpának és karmainak sok nyoma maradt és a földet is erősen benyomta. Ezután a tatárkával bevetett tisztásnak vette útját. Ezen átvágott és egy alacsonyfekvésű, fenyőkkel és lombos fákkal vegyes, ölfával sűrűn telerakott erdőrészletbe tért be. Mikor itt átvonult, inkább azok felé a részek felé vette útját, ahol az ölfa feküdt, majd átbujt egy kidőlt fenyő gyökerei alatt, megbotlott egy kidöntött nyárfában és alfelével mélyen belesüppedt az ingoványba. Azután a sűrű fenyves felé vette útját, ahol szárazabb volt a talaj és ebben eltűnt.
Amíg a medve elegendő növényi eledelt talál, a mellett marad. De ha a szükség kényszeríti, vagy ha megszokta az állati táplálékot, akkor a szoros értelemben vett ragadozóvá válik. Zsákmányáért vagy lesbe áll, vagy odalopódzással szerzi meg. A lábas jószágot állítólag addig üldözi, míg kifárad, vagy ha magasabb hegyeken legel, akkor szétugrasztja a csordát, szakadékba űzi, azután utána mászik és jóllakik vele. Sikerei vakmerőségét még felcsigázzák. Az Uralban a medvét a ló legnagyobb ellenségének tartják. Bár nem igen történik meg, hogy a medve megtámadja a kocsiba fogott lovat, de a szabadon legelésző ló soha sincsen biztonságban. Egy, a szerzővel baráti viszonyban levő medvevadász, névszerint Beckmann, szemtanuja volt egy jelenetnek, mikor a medve zsákmányára vetette magát. A leshelyen nyugodtan ülő vadász szeme előtt, a mocsaras sűrűség közelében legelészett néhány ló. Egyszerre megjelent a bozótból kijövet a medve. Lassan lopózva, egyre jobban megközelítette a lovakat, mire azok észrevették és nagy sietséggel menekültek. A medve hatalmas ugrásokkal utánuk iramodott, s meglepően rövid idő alatt utólérte az egyik lovat. Egyik talpával hátára csapott, a másikkal orrát kapta el és feldöntötte, szügyét feltépte. Midőn látta, hogy az elmenekült lovak közül egyik béna és nem tud elfutni, arra vetette magát és összemarcangolta. Mindkét ló kétségbeesetten nyerített.
Mackó koma vakmerőségében még az istállókhoz is ellátogat és az ajtót feszegeti. Skandináviában állítólag többször előfordult, hogy az istálló tetejét lebontotta. Hatalmas erejével még a zsákmányul ejtett nagyobb állatokat is el tudta cipelni. Krementz néhány érdekes adattal szolgál a medvék hatalmas erejéről. Egy medve 8-10 cm átmérőjű fenyőrudakat tört ketté haláltusájában; egy másik az éppen levágott és még kapálódzó tehenet mellső lábai közé kapva vitte egy patakon át az erdőbe, hátsó lábain járva. Egy erdőőrt, ki a tűznél melegedett, a téli álmából véletlenül felriasztott medve megtámadta és egyetlen ütéssel szétzúzta koponyáját, úgyhogy menten meghalt. Egy negyedik medve a verembe esett 300 kg-ra besült jávorszarvast kiemelte és a mocsáron keresztül fél kilométerre hurcolta magával.
A szarvas, őz és zerge éberségének és gyors lábának köszönheti, hogy gyakran el tudnak menekülni a medve elől, mégis, Skandinávia északi részén a rénszarvast sok ideig kitartóan üldözi. A medvét sokszor háborgatják téli szállásán a farkasok. Követik a megsebzett medvét, néha még a nősténymedvéig is elmerészkednek; ez makacsul védi fiait és nem is eredménytelenül. A négylábó állatok közül a kutyát gyűlöli a medve leginkább, tőle fél a legjobban.
"Nálunk - írja Krementz - ritkán fordul elő, hogy egy ló a medve zsákmánya lesz, disznó, juh és kecske pedig soha. Bár nem merném tagadni, hogy ezen háziállatok némelyike, melyet a farkas számlájára írnak, inkább a medve terhére volna elkönyvelendő. A vadállományból a jávorszarvast, vaddisznót és őzet üti le, vadászik a siketfajdra és császármadárra is, sőt az utóbbinak tojását is keresi. A medve zsákmányának közelébe igyekszik lopódzni, vagy pedig egy fenyő sűrű lombjai mögött, sűrű füzesben, farakások mögé bújva, mélyedésekben, magas fűben vagy nádasban lesi meg, ahol ugrásra készen, vagy gyors rajtaütésre készülődve vár. Mikor a zsákmány, különösen a nyájtól elszakadt állat közelében van, hihetetlen gyorsasággal ráveti magát, hatalmas ütéssel és rántással hátára fektetve megtöri ellenállását és mellső lábának hosszú, éles karmait mélyen az áldozat húsába ereszti, nem ritkán egész darabokat tép ki bőröstől és nyakába harapva kivégzi. A medvék által megölt legtöbb ökör és tehén hátán, oldalán és nyakán sérült meg.
Egészen természetes, hogy a mackó rablókalandjai nem mindig sikerülnek és sokszor calódás is éri: vagy nem tudja elfogni a kiszemelt állatot, vagy pedig elmenekül végső erőfeszítéssel. Az is előfordul, hogy a medvének kell megfutamodni, mikor a megtámadott tehénnek segítségére jön a bika. Ilyenkor gyakran rosszul is jár. A medve leginkább akkor adja magát rablásra, mikor téli álomból ébredve nagyon éhes és az erdő még nem nyújt elegendő növényi táplákékot. Kétségkívül vannak olyan medvék is, melyek annyira megszerették a húst, hogy még akkor is hússzerzésre gondolnak, mikor az erdő elegendő táplálékot adhat. A medvék rőzsével, lombokkal és mohával szokták zsákmányukat befödni. Bizonyos körülmények között a dögöt is megeszi a medve; ezt gazdag tapasztalatokkal bíró vadászok bizonyítják. Szibériában, mikor marhavész dühöng, a parasztok kénytelenek az elhulott állatokat elásni. A medvék ezeket kiássák és megeszik. A szibériai Makaro nevű faluban akkor ejtettek el egy medvét, mikor a röviddel azelőtt eltemetett hullát kiásta. Arra még nincs elég tapasztalat, hogy oszlásnak indult hullából eszik-e a medve.
A tél beállta előtt elkészíti a medve fekhelyét. Sziklák között, üregekben, melyeket egyrészt készen talál és kibővít, vagy maga ás ki, odvas fában, bozótban, vagy az ingovány száraz szigetén rendezkedik be télire. Radziwill Vilmos herceg szemtanuja volt annak az említésre méltó esetnek, mikor a minszk-i kormányzóságban az 1887-88-iki telet egy ötves hím medve fatetején töltötte. A medve a tekintélyes háromkarú fenyő elágazásában, a mindenfelől odahúzott ágakon feküdt, 11 m magasságban. Nem is ez volt az első eset, hogy ilyen különös helyre vonult. Ugyanazon télen, először egy alacsonyabb fán ütött tanyát, de a kíváncsi emberek sokat háborgatták. A nőstény mohával, fűvel és lombbal gondosan kipárnázza téli szállását és igen kényelmes és csinos ágya van. A Kárpátok galiciai oldalán a nősténymedve Knaur szerint a nagy fák üregeit szereti legjobban, feltéve, ha az üreg nyílása nem túl nagy. Még az első hóesés előtt rendbehozza a gaura-t, vagy téli szállást, eltávolítja belőle a földet, a rothadt fadarabokat és más tisztátalanságot. Mikor beköszönt a szigorú tél, bevonul rejtekhelyére és átalussza a telet. A szállásba való vonulás ideje az illető vidék éghajlatától függ. A nőstény rendesen már november végén visszavonul, a hím csak később. Brehm maga figyelte meg Horvátországban egy hímmedve nyomait december közepén. A nagy hóban és szigorú télben is kóborolt még a medve.
Orosz medvevadászok azt állítják, hogy a medve lefekvés előtt gondosan átvizsgálja a kiszemelt nyugvóhely környékét és más helyet keres, ha a környéken emberi nyomokra akadt. Ha a tél folyamán enyhe az idő, akkor még Oroszországban és Szibériában is felkel olykor-olykor, hogy igyék és táplálkozzék. "Úgylátszik, írja Loewis, hogy a medve inkább hajlandó elhagyni téli szállását közvetlenül a pihenés megkezdése után, mint a tél derekán. Livlandban 3-4 hónapon át fekszenek a hó alatt és egészen bizonyos, hogy semmit sem esznek, mert beleik teljesen üresek.
Enyhe télen az egész pihenő csak pár hétig tart. Valószínű, hogy melegebb vidékeken egyáltalán nem vonulnak vissza. Erre engednek következtetni a fogságban levő medvék megfigyeléséből eredő tapasztalatok. Fogságban tartott medvék nem alusznak téli álmot s télen alig viselkednek máskép, mint nyáron. Amíg rendesen etetik őket, majdnem ugyanannyit esznek és alig alszanak többet, mint nyáron. A nőstény a szülés idejének közeledtével teljesen éber és élénk, de szabadban a szülés előtt és után éppoly mélyen alszik, mint a hím és az egész idő alatt semmit sem eszik. A medve nyáron és ősszel nagyon meghízik és zsírjának egy része táplálja a tél folyamán. Tavasszal nagyon lesoványodva jön elő rejtekéből. Az a monda, mely szerint a medve télen talpából szopja a zsírt, csak annyiban helytálló, hogy télen, mikor a talpán a bőr hámlik, sokszor hosszú ideig dörmögve és cuppantva nyalja a talpát, ami csendes időben messzire elhallatszik. Valószínű, hogy ez a nyalogatás sietteti a hámlást.
Krementz aprólékosan ismerteti a rokitnói mocsarakban tartózkodó medvék életmódját. Szerinte a medve ott igazi mocsárlakó. Egyes helyeket különösen kedvel, mint a tigris. Ha egyik évben lelövik a medvét, egészen bizonyos, hogy a következő évben más medve foglalja el azt a helyet. A medvék a mélyen fekvő mocsárban, a kiemelkedő helyeken szeretnek tanyát ütni, különösen ott, ahol sok a széltől kidöntött fa, ölfa, vagy fenyő, de nem vetik meg a szakadékokat, cserjéseket és nádasokat sem. Szükség esetén fák odvába is behúzódnak, vagy megelégednek a sík ingovánnyal is, ahol néhány bokor takarja el. Szereti a hideg északi és keleti széltől védett mélyedéseket s ha nem talál, ás magának.
A medve még mesze vidékről is visszatér téli szállására. Évről-évre ugyanazon az úton jár s ezt oly pontosan betartja, hogy lesbe állva, könnyen elzárhatjuk menekülésének útját. Az északibb, szárazabb fekvésű helyeken telelő medvék tavaszi ébredésük után délnek tartanak a Pripet-mocsarakba, ahonnan október 25. és november 10. között kisebb csapatokban megint visszatérnek előbbi szállásukra. Vándorútjukon néha 200-300 km-nyi utat is megtesznek, sőt többet is. Az öregebb medvék, az erdőőrök szerint nem vándorolnak. Ezek a lábasjószágnak és a méheseknek legveszedelmesebb ellenségei. A téli szállásra való vonulás minden medvénél másként megy végbe. Egyesek nyílegyenesen tartanak a téli szállás felé és azonnal lefekszenek, mások kerülő utakon lassan cammogva térnek pihenőre, ismét mások pedig korán felkeresik fekvőhelyüket, de mielőtt behúzódnak, még egy ideig a közelében csatangolnak, rendbehozzák a régi helyet, vagy újat készítenek. Új fekvőhelyet rendesen a terhes nőstények szoktak berendezni, melyek előbb vonulnak vissza, mint a hímek. A tapasztalt öreg medvék nagy kerülőkkel mennek téli szállásukra. Útjukat hirtelen ugrással derékszögben megtörik és mikor helyük közelébe érnek, hatalmas ugrásokkal keresik fel vackukat. Krementz 4-6 m-es ugrásokat is mért, mégpedig magas hóban. Némelyek még azt is megteszik, hogy nagy távolságból hátrálva közelednek tanyájukhoz. Mindamellett némelykor lakóházak és utak mentén is áttelel a medve, a nélkül, hogy a közlekedés háborgatná. Így pl. 1869 telén 19 medve lakóhelyektől 1-2 km-re szállásolta el magát.
A Krementz által megfigyelt területen, a Rokitnói-mocsarakban, november 10. és december 1. között szokott a medve telelésre visszavonulni; néha előbb is, vagy később, a szerint, hogy milyen az időjárás. Egyes jól kitanult öreg medvék még télen is csavargóéletet folytatnak és még 2 hétig sem tudnak meglenni a nélkül, hogy fel ne keljenek és ne kóboroljanak, ha még oly szigorú is a tél. A kövér medvék előbb kezdik az áttelelést és jobban is alszanak, mint a soványak. Legmélyebben a behavazott medvék alszanak. Hogy állandóan alszanak-e, azt nehéz megállapítani, de az bizonyos, hogy a kevésbbé fedett helyen levő medvék, melyek jobban megfigyelhetők, nem alszanak mélyen, mert mindig éberek és mindent észrevesznek. Ha még oly csendesen lopódzik is az ember az alvó medve felé, többször felemeli fejét, a zaj irányába néz és ismét lebújik. "A medve köszön, mondja a nép. Némelyek már nagy távolságból is láthatók, amint felemelkednek, néha fel is állnak s rögtön le is feküsznek. Mások nyugodtan fekve maradnak s végre hirtelen ugranak fel és menekülnek. Mások megint felemelkednek, sokáig mereven néznek, latolgatják a veszély nagyságát, azután vagy támadnak, vagy pedig menekülnek. Némelyek, különösen az anyamedvék habozás nélkül nekirontanak a háborgatónak. Mindenesetre nagyon óvatosnak kell lenni, mert minden medvének rosszul esik, ha háborgatják téli álmában.
"Ha a medve jól elhelyezkedett téli szállásán, írja Krementz, egyáltalán semmit sem eszik, még beleit sem üríti ki, csak bizonyos körülmények között, mert úgy látszik, hogy a medve, különösen ha jól meghízott, visszavonulása előtt 2 héttel már semmit sem eszik; legalább is annyit tapasztaltam, hogy ezen idő alatt jószág nem tűnt el. Még a nőstény sem ürít télen, holott nem fekszik olyan nyugodtan, mint a hím, mert szoptatáskor helyzetét változtatja, bocsival játszik, stb. Ha a medve igen enyhe időben felkel és eszik, akkor természetes, hogy ürítenie kell, ezért van az, hogy mikor a fagy beálltával ismét lefekszik, akkor vacka körül ürülék található. Öreg medvék gyomrában és beleiben az egész tél folyamán nem találtam mást, mint nyálkás, híg, zöldessárga tömeget, végbelükben pedig legtöbbször megkeményedett bélsárgolyót. Ez az, amit a medve gyakran elhullat az erős üldözés közben. 11 évi megfigyelésem alatt csak kétszer láttam medvét, mely télen evett.
"Mikor a medve téli álmából felkel, messze hallhatóan megrázza magát, rendbehozza bundáját; nyujtózkodik, nyalogatja testét, hempereg a hóban, a homokban s közben dörmögéssel ad kifejezést jóleső érzésének, azután szimatol és elcammog. Első gondja, hogy a hosszú téli pihenő alatt legyengült testét táplálkozással erősítse. De mielőtt eszik, ki kell tisztogatni az elnyálkásodott beleket. Hashajtója főképp a savanyú áfonya. Leguggol és alfelén csúszva, mancsaival összekotorja a bogyókat és csámcsogva befalja. A határ kitűnőnek látszik. Hashajtója még a moh is. 1878 márciusának végén két medvét lőttem. Mindegyik más területről való volt. Egyiknek szokatlanul vastag volt a teste, szájából zöldes folyadék szivárgott, karmai között pedig növényi részek maradékai voltak láthatók. Ez arra indított, hogy belsejét pontosan megvizsgáljam. Hasa és gyomra tele volt az éppen elfogyasztott mohával. A másik medvének egy csomó moh volt a foga között, mikor elejtettem. Mindkét medve odúja környékén bőségesen találtam sötétzöld, hígan folyó ürüléket. Azért említem ezt a két esetet, mert a 11 esztendő alatt ezek voltak az elsők, melyeket megfigyeltem és kétségtelenné vált, hogy a medve hajtószerül mohát használ. Táplálkozás szempontjából éppen legkedvezőtlenebb időben kel fel a medve téli álmából. Valószínűleg ez az oka, hogy a növényi táplálékban érzett hiányt sokszor állati táplálékkal pótolja és csúful elbánik az állatállománnyal, ami különösen tavaszkor gyakran megtörténik. Általában azok a medvék szoktak a lábasjószág elragadásában tavasszal kitünni, melyek soványan vonultak telelésre.
A medve párzási ideje helyenkint változik; Collett szerint Norvégiában áprilistól júniusig tart. A nőstény üzekedése egy hónapig tart. A szerző által gondozott medvék május elején kezdték a párzást és június közepéig folytatták. Más megfigyelők ugyanezt tapasztalták. A párzás úgy megy végbe, mint a kutyáknál. A terhesség Heinroth szerint ("Zool. Beob. 1908, 1. sz.) körülbelül 7 hónapig tart.
Krementz szerint a Rokitnói-mocsarakban a nyár közepén kezdődik a párzás és június 15-től augusztus 15-ig tart. Bár többször előfordul, hogy egy nőstényt több hím követ, civakodások valószínűleg nem fordulnak elő. Egyszer megfigyelték, hogy egy nőstény kísérete három hímből állott és a legkisebb, leggyengébb volt a kitüntetett. Párzás után elválnak, de a nőstény bocsaival marad. A fiatalok még párzás idején is anyjukkal járnak, de tisztes távolban. Még nincsenek pontos adatok arra nézve, hogy a medve ötödik, vagy hatodik évében ivarérett-e. Krementz bizonyos jelekből arra következtet, hogy már korábban is.
A medve bocsainak száma nem egyforma. Krementz a következőket írja: "A nőstény december 1. és január 1. között hozza világra fiait; előbb csak ritkán, néha valamivel később. 31 újszülött medve közül 16-an december 1. és január 1. között, 13-an január 1. és 10. között, 2 pedig január 10. és 20. között jött a világra. Első alkalommal 1-2 bocsot szül a nőstény, később hármat is, majd 2-3 között váltakozik a fiatalok száma, sőt néha 4 is előfordul. Az 1870/71. telén szokatlanul erős nősténymedvétől sajátkezűleg 5 bocsot szedtem el. Ez azon a vidéken 50 év leforgása alatt megfigyelt esetek között a második volt. Az említett anya a fogak után ítélve még nem volt 14 éves; egyébként igen rosszindulatú volt és több embert megtépázott. Az öregedő nősténymedve egyre kevesebb fiat hoz a világra, végül már csak egyet. Azután néhány évig meddők, legvégül már nem is párzanak. Amennyire az általam elejtett példányok után megfigyelhettem, úgy vélem, hogy 16-18, életévükben válnak meddőkké. Arról nem tesz említést Krementz, hogy minden évben kölykezik-e a medve, de egyes adatokból ez magától értetődik. "Ha a medve nem vemhes, akkor egy- és kétéves bocsaival állandóan ugyanazon a vidéken csatangol. Ha vemhes, nem tűri maga mellett a fiatalokat, hanem pofozással és hrapással kiűzi őket a pagonyból s az atyafiságnak vége. Ettől kezdve a fiatalok önállók, teljesen magukra maradnak.
A nőstény rendesen valóságos fészket készít születendő bocsai számára; de sokszor előfordult, hogy a puszta hóra kölykezett. Ha az utódokat veszély fenyegeti, fogaival messzire elcipeli őket. De feltűnő, hogy az egészen fiatalokat és gyámoltalanokat szorult helyzetben gyakran cserbenhagyja, míg a nagyobbakat elszántan megvédi. Ilyen esetekben tartózkodási helyének környékén egyeduralkodónak tartja magát és minden háborgatást azonnal támadással torol meg. Egyesek még az utakat is elállják; aki kutya nélkül lép a medve képzelt birodalmába, arra súlyos sebesülés, vagy halál vár. A medvebocsok 4-5 hétig vakok. Negyedik hónapjukban érik el azt a fejlettséget, hogy anyjukat követhetik; ekkor az anya megtanítja őket a mászásra, az élelemszerzésre és a medvék sajátos képességeire.
A medvék színéről és jeleiről a következőket mondja Krementz: "A fiatalok színe világrajöttük után egész testükön kékes szürkéssárga és akkorák, mint a patkány. Szőrzetük lesímult, meglehetős sűrű, hasukon és oldalt kissé ritkább. Már néhány nap mulva megváltozik a szín, amennyiben barnába megy át. A szőr igen gyorsan nő, sűrűbb lesz és göndörödik. A fehér nyakörv a szügy elején mutatkozik és a nyak magasságának 3/4-részén végigvonulva, villásan elágazik; az elágazott oldalvonalak csak a legritkább esetben futnak megint össze a nyak felső részén s ezért a nyaköv legtöbbször nem zárt. A fentebb említett 5 fiatal közül háromnak megvolt a nyaköve, kettőnél nyoma sem volt. Nem minden medvének van nyaköve. Öregebb medvék kora a bundán is meglátszik. A gyapjúszőr ritkult, vékonyabb és durvább, a nemezszőrök sörtések és jobban a testhez símulnak. Az arc és a fülkagylók szőre szürkés, az utóbbiak és a mar szőrtincsei sokszor tejsárgába átmenők. Egész öreg medvéknél, ha ritkán is, de a szügy is meg szokott sárgulni.
Az 5-6 hónapos medvék felette tetszetős külsejűek. Bizonyos fokig meg is szelídülnek; meg lehet őket simogatni, játszani velük, de sohasem mutatnak ragaszkodást. Különféle mutatványokra idomíthatók is, de öregebb korukban ismét jelentkezik a velükszületett vadság és veszedelmesekké válnak. Ahhoz a házhoz, melyben nevelkedtek, nagyon ragaszkodnak. Krementz írja, hogy az általa felnevelt medvéket zsákban messzire elvitték s ismételten visszatértek régi otthonukba. Ez a jelenség azzal van összefüggésben, hogy a vadon élő medve is mindig visszatér törzsszállására.
A medve fejlődésének időtartamát nem tudják pontosan, de valószínű, hogy a medve 6 éves korában már teljesen fejlett, ekkor lesz nagymedve. Az elérhető életkor meglehetős nagy. Fogságban már 50 éven át is tartottak medvét és megfigyelték, hogy a 31 éves medve még fiatalokat is hozott a világra.
A medvevadászat veszedelmes ugyan, a medvevadászok rémítő történeteket meséltek régebben. A medve nagyon fél a kutyától, ezért a jó kutyák a vadász legjobb segítőtársai. Európa délkeleti részén hajtóvadászatokon ejtik el a medvét a hízás idején, lesből csak ritkán, téli szállásán, vagy annak közvetlen környékén csak igen kivételes esetekben. Oroszországban pedig éppen téli szállásán szokták legszívesebben felkeresni. Mivel a medvét hajtani lehet és váltásait betartja, azért, ha tapasztalt vadászok már kikémlelték, hajtóvadászatokon éppúgy el lehet ejteni, mint lesből, feltéve, ha váltásait jól ismerik.
"Teljesen téves az a felfogás, - írja Krementz, - hogy a medve hátsó lábaira állva támadja meg ellenfelét; éppen ez volna a kedvező. Magam 29 medvét lőttem, 65-nek elejtésénél szemtanu voltam, jelen voltam mindennemű és mindenféle nagyságú medve támadásánál, magamat is többször támadott meg medve, de csak egy hímet és egy nőstényt láttam, mely felágaskodva támadott. A medve rendesen hirtelen és nagyon gyorsan támad. Rendesen mellső mancsainak gyors és heves oldalcsapásaival iparkodik, hogy ellenfelét leüsse, vagy gyorsan fut, ellenfele előtt felágaskodik és mellső lábaival feldönti, vagy erőset üt, lerántja és meg is harapja; de ha emberek és kutyák vannak a közelben, nem időzik sokat áldozata mellett, hanem elmenekül. Ezzel szemben még mindig azt mesélik, hogy a medve kövekkel és fadarabokkal hajigálja meg üldözőit.
A sikerült medvevadászat elég jelentékeny jövedelmet jelent. Húsa szép pénzt jelent, zsírját, melynek mint hajnövesztőnek jó híre van, jól megfizetik. A medve zsírja fehér, soha meg nem keményedik, zárt edényben nem avasodik, kellemetlen ízét is elveszti, ha frissen vöröhagymával párolják. A fiatal medve pecsenyéje jóízű, öreg, kövér medvék sonkája pedig sütve vagy füstölve csemegeszámba megy. Az ínyencek a medve lábát becsülik a legtöbbre; kezdetben ugyan furcsa látványt nyújt, mert megtisztítva, jó nagy emberi lábra emlékeztet. Végül kitűnő ételnek mondják a medve fejét is. A medve bundájának értéke különböző. A kisebbeket nem igen keresik, a nagyobbakért 100-400 pengőt is adnak. Hozzánk rendesen messziről hozzák a medvebundákat; Európa évenként alig 2000 darabot visz piacra, mert a legtöbb vadász vagy elajándékozza, vagy vadásztrófeának tartja meg.
A XVIII. század elején fejedelmi szórakozás volt a fogoly medvék és nagy kutyák között rendezett viadal. Ilyeneket az utóbbi időkben is rendeztek. Madridban olykor bika-medve-küzdelmekben gyönyörködnek. Párizsban még a múlt század elején is összeuszítottak leláncolt medvéket kutyákkal. Kobell végignézett egy ilyen viadalt s azt írja, hogy a medve hatalmas mancsaival jobbról-balról leütötte a kutyákat s közben rettenetesen dörmögött. De mikor a kutyák már igen felbőszültek, egyeseket maga alá húzott és összenyomott, másokat meg súlyosan megsebesítve félredobott.
Rómában medvék is résztvettek a cirkuszi játékokban; I. Gordianus egy nap alatt 1000 darab medvét hozatott a küzdőtérre. A rómaiak főként a Libanonból szerezték be a medvéket.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.