Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baribál , Fekete medve

2009.03.05

A fekete medvék alnemének (Euarctos Gray) elterjedési területe kisebb, mint a barna medvéké. Amerikában messzebb kerülnek ugyan dél felé, de az óvilágban csak a keleti partokon élnek, főképp a Csendes-óceán partján, ahol a szigetekre is eljutottak s Japánban (Ursus [E.] japonicus Schl.) és Formózában is alakultak egyes fajok. Nyugat felé nem igen terjedtek a perzsa határon túl. Az alnem legismertebb képviselői Amerikában élnek.

 

Igen elterjedt, aránylag jóindulatú, legalább is jóval veszélytelenebb állat, mint a szürke medve. Hosszúságban 1.5-2 m-re nő meg, marmagassága 1 m körül van. A közönséges medvétől főképpen keskenyebb feje, hegyes, homlokával majdnem egy síkba eső arcorra, igen rövid talpai és bundájának színe különbözteti meg. Bundáját hosszú, merev és síma szőr alkotja, mely csak a homlokon és az arcorron rövidebb. A bunda színe fényes fekete, arcorrán fakósárga. Szeme alatt is gyakran van ilyen világos folt. A fiatalok színe világosszürke; második évük elején az öregek sötét színét veszik fel, de szőrük csak később nő hosszúra.

Gerrit S. Miller Észak-Amerikában 14 különböző alakját különbözteti meg e csoportnak. Ide tartozik a fahéjszínű baribál (U. cinnamomum And. Bach) a Szikláshegység északi részéről, színe vörösesbarna; valamint a gleccser- vagy ezüstbaribál (U. emmonsi Dall) Alaska gleccser-vidékéről, melynek háta és végtagjai mélyfeketék, oldala pedig rendesen ezüstszürke. Színe azonban változó, mint a hasonló színű tibeti Ursus arctos pruinosus Blyth bundája; igen világos, majdnem tiszta ezüstös színtől kezdve a majdnem teljesen fekete árnyalatig változik.

A baribál egész Észak-Amerikában elterjedt. A keleti részekről Kaliforniáig és északtól egész Mexikóig minden erdős vidéken előfordul. Az erdőben mindenét megtalálja. Tartózkodási helyét évszakonkint a termények szerint változtatja. Tavasszal a folyók gazdag völgyeiben keresi táplálékát, ezért a folyókat és patakokat szegélyező sűrű bozótokban tartózkodik. Nyáron a gyümölcsfélékben bővelkedő erdők mélyén tanyázik. Télen pedig valami rejtett helyen keres alkalmi szállást, ahol időnkint alszik, vagy valódi téli álomba merül; erre vonatkozólag különböző a megfigyelések eredménye. Egyesek szerint csak némely medve vonul vissza, alszik heteken át, más medvék még télen is csatangolnak, sőt északról délfelé vándorolnak. Bizonyos megfigyelők szerint ez csak enyhe télen történik meg és szigorú télen minden fekete medve téli álomba merül. Valószínű, hogy ez az egyes vidékek téli hőmérsékletétől is függ. Az biztos, hogy sokszor éppen télen indulnak a baribál vadászására, hogy téli szállásán lephessék meg. Richardson szerint a baribál rendesen kidőlt fa mellett kotorja ki téli szállását, ide húzódik le a hófúvások elől. A hó befedi a medvét, de tartózkodási helyét könnyű megtalálni, mert a lehellettől a hó megolvad és nyílás támad, a nyílás körül pedig nagymennyiségű dér szokott lecsapódni. A baribál nyáron is készít magának száraz levelekkel és fűvel párnázott fekvőhelyet. Ezeket a helyeket nehéz megtalálni, mert rendesen elhagyott erdőrészekbe, sziklahasadékokba, alacsony kivájásokba, vagy olyan fák alá telepszik, amelyeknek ágai földig érnek.

A baribál erőteljes, mozgékony, ügyes és kitartó medve. Oly gyorsan fut, hogy ember el nem éri. Kitűnően úszik és a mászásban is mester. Általában megvannak benne a barna medve tulajdonságai, de mozdulatai sokkal ügyesebbek. Az embert csak igen ritkán támadja meg. Ha embert lát, inkább elmenekül és még sebesülten sem támad, de ha nincs más menekvése, veszélyessé is válhat.

A baribál növényi táplálékkal él; füveket, leveleket, érett és félig érett gabonát, bogyókat és gyümölcsféléket eszik. De megtámadja a legelésző nyájat, sőt a védekezni tudó szarvasmarhát is. A gazdának mindig kárt okoz, akár az ültetvényekre veti magát, akár a nyájat nyugtalanítja. Ezért az a sorsa, mint a barna medvéé: szünet nélkül üldözik és minden módon irtják, ha az ember közelébe merészkedik.

A baribál szaporodását újabban Baker figyelte meg a National Park-ban. (Smithsonian Misc. Coll., 1912.) Ezek szerint a megfigyelések szerint a baribál 3 1/2 éves korában válik szaporodóképessé. A párzás ideje június vége és július eleje, a terhesség tartama körülbelül 7 hónap. A nőstény a fiatalokat, rendesen 1-4 darab, januárban, még a téli szálláson hozza a világra. A bocsok 30-40 napig vakok és 2 hónapos koruk előtt nem kerülnek elő rejtekhelyükből. Richardson adata, mely szerint a vadon élő nőstény odvas fában hozza világra kicsinyeit, valószínűnek látszik.

A baribált különféle módon vadásszák. Sokat fognak meg nagy csapóvassal, de a legtöbbet cserkészeten puskávak ejtik el. A vadászatnál kitűnő szolgálatot tesznek a jó kutyák. Ezek ugatásukkal felzavarják a medvét és fákra hajszolják, úgyhogy a vadász nyugodtan célozhat a megfelelő helyre. A kutyák egyedül nem bírnak a baribállal, mert ha még oly jól marnak is, baribál mancsaival agyoncsapja őket. Sok vidéken a medve süti el az előre beállított puskát, melynek ravaszát csalétekkel kötötték össze.

A szerző által megfigyelt baribálok szelídségükkel és illedelmes viselkedésükkel lényegesen különböznek rokonaiktól. Ápolójukkal szemben sohasem használják erejüket. Az ember felsőbbségét teljesen elismerik és könnyen kezelhetők. Az ápolótól mindnesetre jobban félnek, mint az ápoló tőlük. De még más állatoktól is félnek. A ketrecük előtt elvezetett fiatal elefánt oly rémületet keltett köztük, hogy sietve másztak fel a ketrecbe állított fára, mintha ott kerestek volna menedéket. A hozzájuk bevitt más medvékkel nem bocsátkoznak küzdelembe; még a saját fajukhoz tartozó bátor kis medve is úrrá tud lenni fölöttük a ketrecben. Mikor a szerző egyszer két öreg baribál ketrecébe fiatalokat tett, nagy izgalom támadt: a medvék kölcsönösen féltek egymástól. Az öreg nőstény a fiatalok láttára hirtelen aggasztónak látta a helyzetét és amilyen gyorsan csak tudott, a fa legtetején termett. De a fiatalok is nagy rémületben voltak; szuszogtak és a leghátsóbb sarokba húzódtak vissza. Csak az öreg hím maradt meglehetősen nyugodt, de azért ő is állandó félelem közben sandított oldalt, mintha félne, hogy a kicsinyek orozva megtámadják. De ezek is csak a saját biztonságukkal törődtek. Az éhség végül kényszerítette az öreg nőstényt, hogy lejöjjön a fáról. Amint leért, a két fiatal menten fölmászott. Tíz teljes napot töltöttek a fán a félelemtől száműzve. A legízletesebb falat, a legkínzóbb szomjúság sem volt képes, hogy onnan lehozza őket. Még akkor sem másztak le, mikor az öregeket elzárták s az egész ketrec a rendelkezésükre állott. Ebben a helyzetben éjjel-nappal az ágakon feküdtek, vagy lógtak, végül már annyira kifáradtak és kimerültek, hogy minden pillanatban lezuhanásuktól kellett tartani, pedig a padlózat kőből volt. De mégsem így történt. Az éhség minden aggodalmat legyőzött. A tizedik napon önszántukból lejöttek s attól kezdve békében s jó barátságban éltek az öregekkel. Az utolsó baribál, mely ebbe a ketrecbe került, éppen így viselkedett, holott jóval kevesebb ráfizetni valója volt, mint az előbb említetteknek, melyek igen jól táplált állapotban érkeztek meg.

A fogságban levő baribálok könnyed és ügyes mászását mindig megfigyelhetjük. Ha megijednek, egyetlen ugrással 2 m magasságra is felugranak a tölgyfa csupasz törzsére, egészen addig, ahol az ágak kezdődnek és a legnagyobb gyorsasággal biztosan kúsznak a fa sudaráig. A nőstény egy alkalommal az őt ketrecébe terelni akaró ápoló feje felett ugrott a fára. Sokszor az egész család a legkülönbözőbb és látszólag a legkényelmetlenebb helyzetekben tanyázik a fán s egyesek délben az ágak villáiban alszanak.

Hangjuk néha a barna medvéhez hasonlít, csak gyengébb és panaszosabb. Tulajdonképpeni ordítást, vagy dörmögést nem tapasztalt a szerző. Mindennemű felindulásuknak fújással és fogaik csattogtatásával adnak kifejezést, mint európai rokonaik. A baribál haragjában fejét földig hajtja, ajkait messze előre nyujtja, azután fúj és köröskörül sandít. Igen mulatságos, mikor ágaskodik. Rövid talpa megnehezíti az állást s az egyensúly megtartása végett hátát homorítja. Alsókarjait ilyenkor oly magasra tartja, hogy feje olyan, mintha vállai között volna elhelyezve és nem a vállakon s így igen különös benyomást kelt ebben a helyzetben.

A baribálokat az adakozó, jóakaratú állatbarátok nagyon elkényeztetik. Tudják, hogy etetik őket s aki megfeledkezik, hogy valamit nyujtson nekik, azt siránkozó kéréssel figyelmeztetik. A koldulást annyira megszokják, hogy senki sem tud ellentállni, mert tartásuk a kiterjesztett karokkal annyira mókás, siránkozásuk annyira megindító, hogy mindenkinek szívére hatnak. A Görtz gróf tulajdonában volt baribálok nyalánkságok után kutattak az emberek zsebeiben és a végletekig gyötörték azt a szerencsétlent, aki nem hozott számukra semmit. Frankfurtban egy nőstény baribál 26 évig élt.

A baribál bundája 50-150 pengőt ér.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.