Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A barnamedve Magyarországon

2009.03.05

A barna medve Magyarországon

Ősidők áta nagyon kedvére való lakóhelye volt a barna medvének nemcsak a Magyarország földjét körülbástyázó hegyláncolat, hanem jórészt az azt beágazó alacsonyabb hegyvidék is. Kétségbevonhatatlan bizonyítékok: a barna medve megkövesedett csontjai igazolják, hogy ez a hatalmas testű ragadozó már abban az időben is tagja volt a magyar föld állatvilágának, amikor a sarkköri jégmező Közép-Európában az Alpok és Kárpátok vonulatáig, sőt Dél-Franciaországban a Földközi-tenger partjáig nyúlt le. A mackók családfája tehát nagyon régi, több százezer esztendős, vagyis addig az időig vezethető vissza, amikor a mi földünket őselefántok, ősorrszarvúak taposták és amikor itt barlangi oroszlánok, hiénák, barlangi medvék tanyáztak és veszélyeztették a neandervölgyi ősember életét. Ennek az ősemberfajnak csontjaival, s a fölsorolt ősemlősök maradványaival együtt a horvátországi Krapinán is rábukkantak a barna medve csontjaira; ezenkívül pedig Tatán is, körülbelül szintén abból az időből - vagyis a Közép-diluviumból származó, durván pattintott kőeszközökkel együtt kerültek a barna medve maradványai napfényre.

Természetes, hogy a jégkorszak lezajlása, illetőleg a többi nagy ragadozó faj kihalása után a barna medve még jobban elterjedt és elszaporodott, amit Belső-Magyarország barlangjaiban, a Diluvium végén, illetőleg a Jelenkor elején képződött üledékekben talált maradványok igazolnak.

Jóllehet bizonnyal többeket érdekelne, helyszűke miatt ezúttal még azoknak a történelmi adatoknak futólagos fölsorolására sem térhetünk ki, amelyek a barna medvének 500-600 év előtti elterjedésére vetnek fényt. Legyen elég itt most csak annyit hangsúlyoznunk, hogy néhány 100 esztendővel ezelőtt határhegyeinken kívül a Vepor, Börzsönyi, Pilis, Gerecse, Mátra, Bakony, stb. hegységek erdőrengetegei is alkalmas tanyahelyet nyujtottak a barna medvének. Azt is természetesnek találhatjuk, hogy eleink nagy kedvvel hódoltak a férfias bátorságot gyakran próbára tevő medvevadászatnak. "Magyarország - írja Méhely is - mindenha a medvevadászok klasszikus földje volt. Földrészünknek nincs országa, haol oly fényes medvevadászatok estek volna, mint Erdélyben, különösen a fejedelmek idejében, de még sokkal később is. Se szeri, se száma, a hol szerencsés, hol szerencsétlen kimenetelű medvekaladoknak A hazai medvekalandok sorában mindenekelőtt arról akarunk megemlékezni, amely egyik fölkent királyunknak csaknem életébe került. II. István királyunk - olvassuk Hanák természetrajzában - egy medvevadászat alkalmával halálos veszedelemben forgott. Egy felbőszült medve átkarolta, s a király már-már ellankadt a küzdelemben, amidőn hű kísérője, Koros Bod fia ott termett és ügyes döféssel leterítvén a fenevadat, megmentette a fejedelem életét. Erről a királynak 1130-ban kelt oklevele tanuskodik, amellyel élete megmentőjének bizonyos birtokot adományozott jutalmul."

"Újfalvi Sándor elragadtatással szól azokról a nagyszerű medvevadászatokról, amelyeket a XVIII. század végefelé s a XIX. század elején báró Bornemissza József és Lipót, gróf Béldi Vencel, báró Bánffy Elek és János, s az idősb Wesselényi Miklós báró tartottak az erdélyi rengetegekben. Ő maga mindezeken résztvett és igen számos, gyakran nagyon csiklandós medvekaland szerzett neki gyönyörűséget. E vadászatok bámulatos sikeréről az alábbi két adat tanuskodik. 1855 őszén a görgényi hegyek közt 26, 1861-ben pedig 23 medve került terítékre. Nevezetes, hogy a medvék egyike sem lépett föl támadólag, sőt némelyik még meg is nevettette a társaságot." Id. Wesselényi Miklós a zsibói őserdőkön kívül leginkább a Ciblesen űzte a medvét, ahol 1798-ban Opris János nevű vadászát egy megsebesített mackó "halálra koppasztá". "A Tömös völgyében - írja Méhely - ismertem egy Zsilinszky nevű gyárfelügyelőt, aki már több medvét is lőtt a Nagykő- és Keresztényvas erdőségeiben. Egy ízben magas lesről puskázott a medvére s meg is sebezte, de a mackó vígan utána mászott a fára. Emberünk puskája agyával verte agyon, azonban a kiállott rémülettől örökre bicegős lett a feje."

Minthogy ezek a följegyzések a medve természetrajzi adataiból csak előfordulási viszonyait, gyakoriságát, s üldözőivel szemben való viselkedését illetőleg nyujtanak fölvilágosítást, nem lesz érdektelen, ha egy modern vadász, Nadler Herbert "Cserkészeten és lesen Nagy-Magyarországon" (1926) című könyvéből idézünk, mert benne a Fogarasi havasokban szerzett sok olyan megfigyelésre akadunk, amely nagyon érdekesen egészíti ki a barna medvéről eddig elmondottakat.

"A medveles - írja Nadler - nyári éjszakán, a havason, a juhnyáj vagy ökörcsorda mellett, szokatlan kerete és körülményeinél fogva a hazai vadászatoknak egészen különleges, érdekes, izgalmas és némileg kockázatos formája. A medve éjjeli rabló módjára tör rá a nyájra. Hirtelen jön, nem sokat késik a nyájnál, s ha egyáltalán kínálkozik alkalom lövésre, az többnyire csak néhány pillanatig tart és a jó lövésnek rendesen számos az akadálya. Főképpen a sötétség szokta a vadászt a lövésben, illetve a célzásban gátolni. Ezen ugyan a juhászok úgy igyekeznek segíteni, hogy a támadás pillanatában égő fahasábokkal és e célra előkészített fáklyákkal megvilágítják a színteret. De ez a fortély sem válik be mindig, s emlékszem olyan esetre, hogy ott álltam a juhnyáj közepén, mikor a medve elvitt egy juhot, a kutyák vadul csaholtak, a juhászok eszeveszetten ordítoztak és biztattak engem a lövésre, de én a medvét egyáltalán meg sem láttam; pedig kétségtelen, hogy ott volt a közelemben Mennél sötétebb az éjszaka, annál inkább várható a medve támadása, sőt legszívesebben az esős, viharos éjjeleken jelenik meg a nyájnál vagy csordánál Ilyenkor egyáltalán hallatlanul vakmerő; a pásztorok ordítozása, kövekkel és égő fáklyákkal dobálódzása és az ebek dühös csaholása dacára megragadja és elcipeli az általa kiszemelt prédát. Sőt a juhászok állítása szerint nagy szakértelemmel mindig a legkövérebb juhot választja ki magának az embert a medve ilyenkor semmibe sem veszi." Érdekes, hogy ezzel szemben "a medvének kényes orra van ám, és amilyen szemtelen akkor, amikor a csordára vagy a nyájra tör, olyan végtelenül óvatos, amikor fölkeresi a dögöt."

"Természettudósok és vadászok sokat vitatkoztak már azon, hogy a medve megeszi-e a medvehúst, vagyis a saját társának húsát. Az én elejtett medvém közvetlenül a rothadó és férgektől hemzsegő ökördög mellett feküdt és amikor az elejtését követő reggel megnyúztam, szintén tele volt már férgekkel, úgyhogy ember számára élvezhetetlen állapotban volt. Ha mégis parasztok hordták volna el a zsigert bizonyára ott hagyták volna. Az elejtett medve húsának eltűnésére nem találtam más magyarázatot, mint azt, hogy megette az a másik medve, amely az ökördögöt falta föl."

Egy másik medvéről még érdekesebb megfigyelései vannak szerzőnknek. "A medve a régi helyen újabban nem járt és a lódöghöz hozzá sem nyúlt, ellenben az új döghelyen a fél bivalytehénnel különös dolgot mívelt; teljesen és jó vastagon betakarta földdel, úgyhogy a dög fölé sírhalomhoz hasonló, teljesen szabályos alakú kis dombot hányt fel, amelyből a dögnek semmi része se látszott ki, sőt szaga sem volt érezhető. A halom körül ugyancsak szabályos alakú, köröskörül egyforma szélességű árkot ásott ki; ebből vette ki körmeivel a földet, mellyel a dögöt betakarta. Meg kellett csodálnom a medve ügyes és alapos munkáját, melyet a megfelelő szerszámokkal fölszerelt ember sem tudott volna rendesebben elvégezni. Vajjon mi okból, mi célból tette ezt a medve? Én úgy gondoltam, hogy a medve cselekedetének rúgója az irígység volt. Bizonyára több medve tartózkodott akkor azon a környéken és az a medve, mely az új helyen a fél bivalydögre rátalált, azért takarta be azt földdel, hogy társai elől elrejtse. A pap ezzel szemben azt vitatta, hogy a medve azért takarta be a dögöt, mert valami oknál fogva akkor nem akart belőle enni és egy későbbi időpontra akarta magának tartalékba helyezni, mint ahogy más ragadozó, sőt a kutya is elássa azt a jó falatot, amit nem tud egyszerre megenni. Különösen hangsúlyozta a pap, hogy tapasztalatai szerint a medve az általa beföldelt döghöz néhány napig nem jön."

S a medve táplálkozását megvilágító adatok közül végül még a következő is számot tarthat érdeklődésünkre. "Feri öcsém - írja Nadler - 1916 szeptember havában, Zólyom-megyében, jelenlétemben hatalmas hím-medvét lőtt, melynek gyomrában egy egész hangyabolyt találtunk. Nemcsak hangya és hangyatojás volt benne igen nagy számmal, hanem a hangyaboly minden alkatrésze, vagyis az a sok mindenféle apró, száraz növényi hulladék, mely a hangyabolyt egészben képezi."

Befejezésül pedig Európa legnagyobb ragadozójának legveszedelmesebb ellenségéről kell még megemlékeznünk. A kolumbácsi légy (Simulia columbacensis) már eddig is imeretes volt arról, hogy főként Arad- és Krassó-Szörény megyékben, valamint Erdély délnyugati sarkában nemcsak a háziállatállományt veszélyezteti, hanem a vadállományt is megtizedeli. E sorok írója 1923-ban Déván, Mallász József múzeum-igazgatótól szerzett biztos adatokat arra nézve, hogy a jelzett évben a Retyezát északi lejtőjén majnem valamennyi nyulat kiirtottak, az őzek, szarvasok és vaddisznók számát pedig föltűnően megapasztották ezek a kis vérszívó haramiák. Ennek a statisztikának koronája pedig az, hogy egy körülbelül 7 km-es rövid szakaszon két medve hulláját is megtalálták, amelyeken kétségkívül megállapították, hogy ezeknek az apró "muslincák"-nak estek áldozatul.

Kárpátjaink medveállományát azonban csak a déli vidékeken fenyegeti a kolumbácsi légy. Viszont általában azt mondhatjuk, hogy a mackók fajának, mint Európa más nagy vadjának, főleg ragadozónak is, az emberi civilizáció húzza meg a lélekharangját. Az őserdők pusztulása, illetőleg a rendszeres erdőművelés, gyakori zaklatás, a vadászfegyverek tökéletesedése rohamosan közreműködik abban az irányban, hogy "Európa leghatalmasabb ragadozója" a Kárpátok vonulata mentén is csak a múlt emlékévé váljék.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.